Párbeszédből közösség - esPRESSo félévértékelő

DARVAS BORÓKA/Americano

Csoportmunkán alapuló, egységes profilt tükröző blogot nehéz írni véletlenszerűen összeverődött emberekkel, ugyanis nem ismerik egymás szerkesztési technikáit, elveit, preferenciáit, értékrendjét, munkamorálját, stb. Összhangot és harmonizációt még ennél is bonyolultabb és időigényesebb kialakítani még fiktív/elképzelt szerkesztőségekben is, hogy ha előre nem határozzák meg saját szabályaikat, etikai kódexük. Az esPRESSo, mint blogközösség nélkülözött minden szabályrendszert indulásakor, kvázi a véletlenre bízta, hogy mikor mit és hogyan publikál. A véletlenszerűségekből általában bulvár születik, fröcsögés és szenzációhajhász tematikák semmitmondó egyvelege. (Vagy művészet, de mi ehhez kevesek vagyunk. :) ) Esetünkben ez másképp volt, létrehoztunk egy olyan blogfelületet (és szakmai közösséget), amelyre értékként és  minőségként tekintünk vissza.  Ennek megkonstruálásához olyan szerkesztőségi tagokra volt szükség, akik nem csak írni akarnak, hanem a maga esszenciájában fogják meg a témákat. Akik nem azzal bíbelődnek, hogy a semmitmondó tartalmat hogyan lehet minél több jelzővel frappánsabban és díszesebben megfogalmazni – mert hát van egy olyan közfelfogás, hogy ami szép, az biztos jó is –, hanem akik elsősorban értelmeznek, értenek, megértenek, reflektálnak és ha szükség van rá, akkor kibújnak az objektivitás mögül: ironizálnak, könnyet fakasztanak, érzelmeskednek, nosztalgiáznak, nevettetnek. Egymás szerkesztői, korrektorai, szakmai tanácsadói és néha még pszichológusai is lehettünk. Olyan emberi és munkaközösséget kovácsoltunk össze, amelyre büszkék vagyunk és amely mindenképp a hasznunkra vált. Többször kiléptünk a biztonságos és korrektnek ítélt zónából sarkalatos véleményeket megfogalmazva társaink írásairól. Olvasóinktól is elvártuk ugyanezt a nyitottságot, a párbeszédet és főleg a gondolkodást. És éppen ez volt a legjobb benne, hogy a sokszor oly hiányos tanári reflektációkkal/véleményezésekkel ellentétben itt nyilvánosan, vagy éppen privátban elmondhattuk és meghallgathattuk egymás cenzúrázatlan véleményét.

Sokszínű, eltérő igényű, szemléletű és minőségű, de mind a négy csapat értékes blogot hozott létre összességében. Voltak akik minden újságírói tudást elvetettek, voltak akik a személyesség perspektíváját alkalmazták bármilyen műfajű írásukhoz, voltak akik itt élték ki művészi hajlamaik, sokunk itt fejlesztette írástechnikáját, itt kísérletezgetett a szóbravúrok kongó ürességével,  de volt olyan is, amikor ténylegesen úgy műveltük és népszerűsítettük a kultúrát, a tudományt és a művészeteket, ahogyan sok év tapasztalattal rendelkező kollégáink sem tudnák. Gyakorolni, együttműködni, újságírói piszkozatokat gyártani, gondolatokat szülni és továbbfűzni, ötleteket kreálni és kivitelezni, megismerni és megismertetni, látni és elemezni, vagy csak egyszerűen írni és olvasni tanultunk.

Különbözőek vagyunk, mindannyiunknak másféle tudásra van szüksége, ezért a tantárgy/blog hasznosságának mértéke is egyénenként eltérő lehet, de úgy gondolom, hogy mindenkinek adott egy többletet önmagához képest. Az én szakmai érdeklődésemre ráépített egy következő emeletet, a kulturális újságírást emelte fel és ennek újraértelmezhetőségét szélesítette ki, terjedelmes kérdéshalmazokat, sokrétű kíváncsiságot hagyva maga után.

TOMPA RÉKA/FRAPPE

Nos, khm…kezdem úgy, ahogy a közös egyetemi csoportunkban szoktam: szerusszkák! :D Nem gondoltam volna, hogy itt fogok pislogni a Word-doksi előtt, keresve a szavakat, tudván, hogy nektek kell írnom. Pedig ez csak egy blogértékelő. Mi lesz a ballagáson, te jó ég?! Jó, jó, tudom, menjek melegebb éghajlatokra, ne is beszéljünk erről. Ha engem kérdeztek, szerintem nagyon menő, amit összehoztunk, így közösen, az összes blogot tekintve. Bár külön szerkesztőségekre tagolódtunk, azért összekötött a deadline.

Kedves Polihisztériák! Nem akarok elfogult lenni, de ti vagytok a személyes kedvenceim. Nem tudom, hogy azért-e, mert sok-sok munka köt össze minket, s már az írásaitok címeiből tudtam, ki melyiket írta. Szerintem ti fogtátok meg legjobban annak a fonalát, hogy milyen tartalommal kell megtölteni egy blogot. A külalakot is nagyon szerettem, a rovatok címeit, az álneveiteket, meg minden ilyen lazaságot imádtam! Szóval, kedves Bloggerinák, keep up the good work, én azt mondanám, ne hagyjátok ezt a blogot.

Halihó, Kultúrsokk! Nálatok volt minden, ami kellett, színes tartalommal töltöttétek fel az oldalt, bár nekem volt egy olyan érzésem, hogy nem igazán passzoltok össze, mint szerkesztőség. Ez valószínűleg az eltérő személyiségeitekből adódott. Ennek ellenére, lazán hárítottátok ezt, és bebizonyítottátok, hogy helyt tudtok állni! Titeket is arra buzdítanálok, hogy ííírjatook, de nagy-nagy lendületekkel! :D

Szevasztok, Jónagy Kanál! Ezt a megszólítást találónak éreztem hozzátok, vagytok ennyire lazák. Az utóbbi időben közelebb kerültünk egymáshoz, és sokat beszélgettem a szerkesztőségetek tagjaival, aminek kifejezetten örülök. A többi szerkesztőség hozta azt a formát, amit vártam tőlük, mindenki stílusjegyeit felfedeztem az írásaiban. Viszont veletek kapcsolatban meglepett, hogy szinte mindannyian kis felfedezetlen művészlelkecskék vagytok. Ezt abszolút pozitív értelemben mondom! Tőletek publikálni kellene mindenhova, s ezt halál komolyan mondom! Nektek is azt tudom mondani, hogy a tollat meg a billentyűzetet le ne tegyétek. Nagyon ne!

Köszi a közös munkát mindenkinek, megy a pacsi!

JÁNOSI L. ZSUZSA/Latte

Az új év, új élet közhely jellemezheti legjobban számomra az elmúlt félév munkáját. Betolakodtam az évfolyamba, vállalva a felelősségét annak, hogy az új körülményekhez kötelező módon alkalmazkodnom kell. A négytagú csapatban való munka gondolata legelőször megrémisztett, hogy ó, jaj, mi lesz velem, nem ismerek senkit, vajon milyen csapatba kerültem. Életem egyik legkellemesebb csalódása. Hozzászoktam és szerettem, hogy mindig individualista módon végezzem a feladataim, mert arról tudtam: vagy meglesz, vagy nem. Az esPRESSo minderre rácáfolt. A csapatmunka igenis nem olyan rettentő, mint ahogy előzetesen az én fejemben berögzült. Úgy érzem, hogy mi viszonylag hamar összekovácsolódtunk. Vagy legalábbis én beilleszkedtem. Hétről hétre egyre gördülékenyebben folyt a munka. Hasonlítanám magunkat egy menő kávézó személyzetéhez. Egyik jó a kiszolgálásban, a másik profi módon érti a kávé-tej-cukor arányát, a harmadik a kasszánál begyűjti a pénzt, a negyedik pedig bármikor beugrik helyettesíteni. Ettől lett működőképes a blogunk is. Ahogy otthonosabbá vált számomra a munkatársaim stílusa, egyre nagyobb kíváncsisággal követtem nyomon a többi blog élettörténetét is. Újabb és újabb felfedezéseket tettem: az írások elemzése alapján sokkal jobban ráéreztem arra, hogy az évfolyamon kinek milyen a kifejezési stílusa, mi az érdeklődési köre, miben áll az erőssége. Szóval kettős feladatként tekintettem a félév munkájára: a hétről-hétre való posztolgatás mellett a saját megfigyelőképességemet is teszteltem. Szerintem mindkettőt sikerrel.

Szóval: köszi esPRESSo a klassz közös munkát és hangulatot, s nektek – Jónagy Kanál, Kultúrsokk, Polihisztériák – köszönet a saját magam próbatételének lehetőségéért.

A nehéz napokon az erős kávé legyen veletek!

MAJLÁTH RÉKA/Cappucino

Mindig nagyon nehéz elkezdeni bármiféle-fajta írást (legalábbis én így vagyok ezzel), főleg egy értékelőt vagy hasonlót. Érdekes kis feladatnak találtam az elején és kihívásnak mindenki számára. Mindegyik blogról elmondható az, hogy túlteljesített saját magán. Bár az elején mindenkinek nehezen ment, hogy megalkossa a blogfelületet, hogy elkezdjen bármilyen témakörbe írni. De annyira jól belejött mindenki, olyan szépen kikerekedett mindenki személyisébe. Beleláthattunk mindenkibe egy kicsit, ahogy az írásokat olvashattuk a többi blogról. Mindenkinek megmutatkozott egy újabb személyisége, amit még sokan nem láthattunk. Én meglepődtem azon, hogy mindenki komolyan veszi, hogy ennyire odatette mindenki magát bármiféle kényszer nélkül és élvezte is.

Nagyon örülök, hogy az esPRESSo tagja lehettem és az írásaitok alapján mindenkibe pici betekintést nyerhettem. Nagyon ügyesek vagytok, sose adjátok fel, így tovább!

(esPRESSo)

Egy átutazó perspektívája

fotó: Jánosi L. Zsuzsa

„Bármit is tegyek, bárhogy is éljek, azt a fajta beágyazottságot az életbe sehol nem tudnám megtalálni vagy újra kialakítani, mint amiben itt születésemtől fogva élek. Én szeretek itthon élni, szeretem ezt a kissé ízlésficamos világot a Kelet és Nyugat határvidékén, szeretek ebben a furcsa keveredésben, kettősségben élni, ami az emberek mentalitásában, habitusában, világról való szemléletmódjukban is tetten érhető. A mi történeteink itt vannak Erdélyben, ahol a társadalom még mindig úgy szerveződik, hogy megvan a tradicionális összekötő kapocs, amit Nyugaton már nem lehet megtapasztalni (pl. a kaláka). Többek között ez az, ami visszahoz utazásaimról, meg persze a szakma, az élet, a család.” 
– Laczkó Vass Róberttel beszélgettünk. 

Hogyan indult a Nyitott szemmel, mint rendezvénysorozat? Rendezvénysorozatból hogyan lesz kötet?

Ez egy érdekes történet. A rendezvény arról szól, hogy  világjárókkal - sosem celebekkel - beszélgetünk,  akik tartalmas mondanivalóval rendelkeznek, legyen az egy szomszéd, haver, lakótárs, aki megfordul bizonyos kultúrtájon,  megismer egy társadalmat, élethelyzetet, problémát, ami a világban zajlik, van tehát rálátása a történetre, ugyanakkor párhuzamokat is tud vonni a mi élethelyzetünkre nézve. Reagálunk aktuális problémákra, akár egy háborúra is. Mi egy rendkívül sokszínű kultúrtájon élünk, sokan úgy is nevezik, hogy Köztes-Európa. Ez a köztesség minden nyomorával és minden gyönyörével együtt érdekes életérzést eredményez, és nagyon sok hasznot húzhat belőle az, aki ide születik, mert sok olyasmivel vérteződik fel, amit máshol nem tapasztalhatna meg. Itt együtt van jelen a régmúlt - egy Isten háta mögötti faluban a paraszti gazdaságok, vagy a paraszti társadalom csökevényei még mindig megvannak –, és az ultramodernitás. Szét kell nézni például Kolozsváron, hogy milyen ütemben zajlanak az építkezések. Húsz éve nyoma, de perspektívája sem nem volt ennek a fejlődésnek, a város jelenlegi arculata egész egyszerűen fikció volt. Az efajta párhuzamosságokat megtapasztalni, ebbe beleszületni különleges látásmódot ad az embernek, és ha ezzel a látásmóddal járja a világot, akkor nagyon sok érdekes dologra rezonál, amire mondjuk egy new yorki gyerek nem. Ez adta többek között az ötletet, hogy keressük meg azokat, akiknek ebben a kontextusban is van mondanivalójuk a világról, láttak, jártak, tudnak élményszerűen és fajsúlyos tartalommal beszélni arról, amit megtapasztaltak, és meg is osztják szívesen az élményt. Én régóta kapcsolatban állok a Györkös Mányi Albert Emlékházzal, mert az egyetemet részben abban az épületben végeztem el. Érdekes dolog volt visszatérni és elvállalni egy beszélgető-sorozatnak a vezetését, megszervezését egy olyan helyszínen, ami a teljes szürkeség homályából a szemem láttára nőtte ki magát nagyon színes és tartalmas rendezvényeket felsorakoztató kulturális központtá.

Téged megkerestek? Nem saját ötlet volt? Te mentél oda, hogy szeretnél ilyet csinálni?

Annyiban adta magát a történet, hogy én egy ideje világjárásra költöm a keresetem jelentős hányadát. Egyrészt nagyon szeretek utazgatni, másrészt szeretek fotózni. Amolyan képzett hobbifotósnak tartom magam, és van szemem a különleges élethelyzetekre, amelyeket szeretnék is megörökíteni. Igyekeztem eljutni olyan helyekre, ahol van is, mit lencsevégre kapni, de nem olyasmit, amivel nap mint nap találkozunk a saját környezetünkben. Sokfelé jártam már, amikor ez a felkeresés érkezett, addigra publikáltam is nem szokványos útleírásokat. Kézenfekvő volt, hogy engem kerestek meg a GYMA Emlékház részéről.

Jövőbeli újságírókként érdekes beszélgetni egy olyan emberrel, aki interjúkötetet szerkeszt, interjúkat készít. Mit veszel figyelembe akkor, amikor kiválasztod az interjúalanyokat? Mondtad, hogy meg is keresnek téged, de valamilyen szinten te is válogatsz. Mik azok a szempontok, amiket ilyenkor figyelembe veszel?

Az ember, ha elég bátor, akkor hályogkovács módjára elkezd gyakorolni egy műfajt, amit megszeret. Ez nem jelenti azt, hogy nem kell képezned magad, hogy a szakma csínját-bínját nem kellene ellesni és megtanulni. Ha valaki végigcsinálja a klasszikus tanulási fázisokat, hajlamos azt gondolni, hogy van az egészben valami tudományosság, eleve szerkesztett dolog. Hát nem. Az élet szerkeszt és igazít el abban, hogyan kell gyakorolnod ezt a szakmát is. Az ember él és mozog egy bizonyos környezetben, jár ide-oda, találkozik ezzel-azzal, és a beszélgetési során előjönnek a történetek. Ha ráharapok valamilyen érdekességre, és úgy gondolom, hogy abban van olyan tartalom, amit érdemes megosztani a nagy nyilvánossággal is, akkor nyilván felkérem az illetőt: ha van rá lehetősége és van ilyen szándéka, szívesen látjuk egy közönség előtt zajló beszélgetésre. Egyik beszélgetés hozza a másikat. Beszélgetőpartnereim az első évadban jellemzően a szűkebb ismeretségi, baráti körömből, esetleg távolabbi ismeretségeim közül kerültek ki. Van visszajáró vendégünk is, például Lukács Csaba (a Magyar Nemzet munkatársa – szerk.), ő tipikusan olyan beszélgető partner, aki szívesen osztja meg tapasztalatait, és ha valakinek, hát neki vannak történetei! Észak-Koreában is járt, újságíró szemmel követi az eseményeket, kockáztatva a szabadságát és az életét is. Ez azonban nem azt jelenti, hogy csak olyan vendéget hívunk, akinek bombasztikus történetei vannak, mert minden utazónak érdekes lehet a látásmódja egy másik ember számára. Aztén egyik partnerünk ajánlja a másikat, egyik történet kínálja a másikat, ezeket pedig szépen felsorakoztatjuk. Van egy hosszú listánk, sokat egyeztetünk. Havi rendszerességgel zajlanak a beszélgetések, egy évadban nyolc beszélgetést szoktunk megtartani, de volt már úgy, hogy egy hónapon belül két rendkívüli beszélgetést is megejtettünk. Most már a hatodik évadunkat tapossuk. A válogatásnak tehát van egyfajta automatizmusa, saját magát is szerkeszti a sorozat, de kritérium, hogy lehetőleg nem hívunk celebet, nem hívunk olyan embert, akinek hatalmas médiafelülete van kibontakozni. Jellemzően azokkal beszélgetünk, akik nem úton-útfélen mesélgetik a történeteiket, így kínálunk számukra egy felületet, amelynek a végeredménye lehet például egy beszélgetőkönyv.

Nálad az interjúra való felkészülés hogy működik? Előre megírt kérdésekből dolgozol, vagy hagyod, hogy a spontán helyzetek írják a kérdéseid?

Ez megint egy olyan történet, amelynek volnának tudományosan is megfogalmazható szakmai fogásai, de gondoskodik arról az élet, hogy azokat ne lehessen betartani. Az első beszélgetéseimre nagyon komolyan készültem, a kérdéseket is legépeltem magamnak. Előttem voltak a beszélgetésen, de hamar rájöttem, hogy sosem fogom tartani magam a forgatókönyvhöz, az előre megtervezett beszélgetéseket nem fogom tudni lefolytatni. Különösen azért nem, mert ugyan egyeztetünk arról, hogy mit szeretnénk elmondani, milyen ívet szeretnénk adni a beszélgetésnek, milyen időtartamban, de mindjárt az első megjegyzésem az, hogy egy sztorizós, élményszerű beszélgetést szeretnék. A másfél-két órás beszélgetés megviseli a hallgatóságot, oldani kell a komoly tartalmakat. Ez a sztorizós élményszerűség óhatatlanul más irányt szab egy beszélgetésnek, mint amit én eleve elképzelek. Ez nem azt jelenti, hogy a témából nem kell felkészülni, sőt, mivel nincs minden témához helyismeretem, utána kell nézni bizonyos kultúrtörténeti vagy statisztikai adalékoknak, amelyek másmilyen megvilágításba helyezhetnek egy történetet. Ha az előzetes beszélgetés alkalmával felmerülő témát reprodukálni szeretnénk, akkor a rávezető kérdésekkel terelni kell a beszélgetést. Ebben az értelemben tehát készülni kell, de ma már nem írom meg a kérdéseimet, sőt: olyan beszélgetések is vannak, amelyekre már alig készülök.

Melyik kötetet érzed a legsikeresebbnek a három közül? Megkülönböztetnéd bármelyiket is?

Hogyne! A három kötet közül az ötödik lesz a legsikeresebb, amit majd egy válogatást fog követni a legizgalmasabb beszélgetésekkel. Legalábbis ez a terv. Eleve hét évadra terveztük a sorozatot, egy kötet pedig 12-15 beszélgetést tartalmaz, attól függően, hogy milyen formában tudjuk megoldani a kötet finanszírozását. Sokba kerül egy világjáró beszélgetőkönyv kiadása, hiszen a beszélgetőpartnerek lényegében társszerzők, vannak tehát a tiszteletpéldányok, és ott vannak a színes oldalak, a papírminőség... Annyi kompromisszumot azért kötöttem, hogy a kemény borító helyett puhakötésre váltottunk.

Szerinted a Nyitott szemmel miért más, mint bármilyen hasonló jellegű kiadvány? Mit tudnál felhozni jellegzetességként, ami csak ennek a könyvnek van? Miért ezt a könyvet vegye le az olvasó a  könyvesbolt polcáról?

Ma már nincs olyan könyv, amire csalhatatlanul azt tudnánk mondani, hogy ennek egyedülálló specifikuma van, minden másik előtt ezt kell a polcról levenni. A digitális világban sokminden ingyen is hozzáférhető. A mi könyveink egyfajta útikönyvek, élménybeszámolók, viszont olyan kontextusban zajlanak a kötetekben olvasható beszélgetések, amelyek érzésem szerint sokkal többet nyújtanak, mint egy száraz útikönyv. Minden beszélgetőtárs a saját szemén szemüvegén keresztül, a saját élményanyagán, saját szocializációján, saját műveltségén átszűrve láttatja a világot - és ez a speciális szűrő az erdélyiségünkből adódik, vagy a Kárpát-medencéhez kötődik. Ezt a különleges világot mi hozzuk létre magunknak, másokról. Mi mesélünk magunknak - másokról.

Beszéljünk a könyv munkafolyamatáról, A-tól Z-ig. Egy adott beszélgetés megtörténik, mi következik utána?

Ez már a szabványokat tiszteletben tartó folyamat. Lezajlik a közönség előtt a beszélgetés, tehát rögzítésre kerül a nyersanyag, amelyet begépelhetünk és megszerkeszthetünk. Elhangzanak adott esetben olyan történetek is, amelyek nem tartoznak a legszélesebb körű nyilvánosságra, ezért nem írunk le mindent. Arra is volt példa, hogy egy interjúalanyunk tőmondatokban fogalmazott, a téma viszont annyira érdekes volt, hogy a tőmondatúságot valamilyen módon fel kellett turbózni. Ilyenkor jönnek a szerkesztési bravúrok, például a tőmondatokat a kontextus függvényében és az interjúalannyal szigorúan  egyeztetve kicsit olvasmányosabbá tesszük. Olyan fogásokat alkalmazunk, mint a mondandó egy részének a kérdésbe való elbújtatása. Az olvasónak szüksége lehet plusz információkra, hiszen élő beszélgetést kell átfogalmaznunk egy kötetbe, fogódzókat kell tehát elrejteni a kérdésekben, amelyek egyértelművé teszik a választ. Van olyan eset is, hogy csak az előzetes magánbeszélgetés során hangzik el egy információ, amely azonban sokmindenre rávilágít, ilyankor a tartalmat közös megegyezés alapján kissé módosítjuk. Az alanynak mindig szívesen kell vállalnia a végleges formát. A begépelés önmagában a legutálatosabb dolog, ami ehhez a munkafolyamathoz tartozik, ugyanakkor ez az alapja, enélkül nem megy. Ha az megvan, akkor látjuk, hogy az egész egy katasztrófa: bármennyire élveztük a beszélgetést, bármilyen jól szórakoztunk, nevettünk rajta, nem olvasmányos, humortalan, hiányoznak belőle dolgok. Következik a szöveg vagdosása, helyrepofozása, míg létrejön egy terjedelmében is elfogadható változat, amelyet egyeztetni kell az alannyal, majd pár e-mailváltás után megszületik a végleges verzió. Ekkor jön a technikai vesszőfutás, amikor meg kell fogalmazni egy kötet az arculatát, közben elő kell teremteni az anyagi feltételeket, pályázni kell, majd jön az éjszakázás–nappalozás az anyag mellett, a tördelés, a képszerkesztés. Utolsó utáni percben kerül a nyomdába, és a bemutató előtti napon megyünk a kész kötetek után.

Sokszor megkérdezed az interjúalanyaidtól, hogy mi alapján választanak úticélt. Mivel te is utazgatsz, megkérdezem tőled, te mi alapján választasz?

Ennek sok együtthatója van. Ha valaki szakmai megfontolásból utazik, úgy válogatja meg az úticéljait, hogy abból szakmai haszon is származzon. Van, aki az alapján választ, hogy mit enged meg a zsebe, vagy milyen olvasmányélménnyei voltak az elmúlt időben. Én például így mentem először Indiába: kezembe került Germanus Gyula néhány könyve, olvasgattam, és nagyon rákattantam az orientalista szemléletmódra, amit ő képvisel, és ami ráadásul nagyon olvasmányos is. Az ő első feleségének (G. Hajnóczy Rózsa – szerk.) A bengáli tűz című regényét is - irodalomtörténészek szerint lényegében ez is Germanus-mű - böngészgettem, olvasgattam, és azt mondtam, nem létezik, hogy ne menjek el Indiába legyőzni a sztereotipiákat. Utazásaimnak jelentős hányada arról szól, hogy épp mire hajlandó a baráti kör. Én vagyok a bomlasztó elem, aki belemegy az ilyen játszmákba,  de vannak szempontjai arra vonatkozónan, hogy hová megyünk, hol lesz a bázis, milyen jellegű programot alakítunk ki. Van egy régész barátunk, így mindig van valaki, akivel olyan helyekre is elmegyek, ahová a kutya nem akarna velem jönni, de egy régésznek esetleg a szakmájába vág.

Mi az, ami téged az utazások után visszahoz? A kötetekben sok olyan beszélgetés van, hogy az alany fogta magát, kiment a nagyvilágba és ott ragadt. Neked nincs ilyen, hogy letelepednél valahol?

Ó, szívesen élnék én sokfelé, de jellemzően lokálpatrióta ember vagyok. Ez ókonzervatívan hangzik, nem is divat manapság, mert a trend szerint világpolgárnak kell lenni. A lokálpatriótaság mondatja azt velem, hogy akkor is, ha van rá lehetőségem, hogy országot váltsak, máshol építsek karriert, ne tegyem, mégpedig azért ne, mert nem tudnám újrakezdeni az életemet. Bármit is tegyek, bárhogy is éljek, azt a fajta beágyazottságot az életbe sehol nem tudnám megtalálni vagy újra kialakítani, mint amiben itt születésemtől fogva élek. Én szeretek itthon élni, szeretem ezt a kissé ízlésficamos világot a Kelet és Nyugat határvidékén, szeretek ebben a furcsa keveredésben, kettősségben élni, ami az emberek mentalitásában, habitusában, világról való szemléletmódjukban is tetten érhető. Nem az van, hogy jó a zavarosban létezni, mert az idegölő tud lenni, de van ennek a világnak valami bukéja, amit egy nyugati társadalomban nem igazán lehet érzékelni, és ez rengeteg élményt, helyzetet kínál. Egy "nyugatinak" el kell utaznia a Balkánra, hogy megtudja, milyen a pásztortól friss tehéntejet kérni. A mi történeteink itt vannak Erdélyben, ahol a társadalom még mindig úgy szerveződik, hogy megvan a tradicionális összekötő kapocs, amit Nyugaton már nem lehet megtapasztalni (pl. a kaláka). Többek között ez az, ami visszahúz az utazásaimról, meg persze a szakma, az élet, a család. S mivel a saját pénzemen utazok, inkább kétszer, háromszor annyit dolgozom, hogy a kiszemelt helyekre eljussak.

Beszéltünk arról, hogy rengeteg minden csinálsz párhuzamosan. Igyekszel mindent ugyanolyan szenvedéllyel csinálni. Ebben a rengeteg mindenben hol vagy igazából te?

Én úgy gondolom, hogy szinte minden ember így éli az életét: sok feladata van, sokmindenben kipróbálja magát, csak hát nem mindenkiben van meg az igény, a bátorság vagy az ostobaság, hogy ezt folyamatosan a nyilvánosság előtt intézze. Én pedagógusként kezdtem a pályát, ez tipikusan olyan szakma, amely a nyilvánosság előtt zajlik. Előtte viszont pap szerettem volna lenni, az is egy, a közösség előtt, "közönséggel" zajló életforma, semmi sem titok. Mielőtt tehát színész lettem, olyan szakmák felé orientálódtam, amelyeknek volt közük a nyilvánossághoz. Valahogy belülről fakad, hogy ezt az életformát űzzem, és ha a nyilvánosság előtt végzek 5-6 féle dolgot, az az érzésük az embereknek, hogy folyamatosan csinálok valamit. Pedig egy háziaszony is így működik: mos, főz, takarít. Na és egy családanya hány szakmát űz? A dolgot lehet így is szemlélni. A nyilvánosság előtt zajló életforma eredményezi azt, hogy sokoldalúnak látszom, és persze dolgozom is rajta elég sokat, hogy azoknak a hobbiknak, amelyekben én jól érzem magam, kézzelfogható eredményük is legyen.

Gyakorlatilag nem is tudnád definiálni, hogy akkor Laczkó Vass Róbert – ő ezt csinálja, vagy amazt, hanem te vagy a „ Laczkó Vass Róbert, aki rengeteg mindent csinál”.

Szakmám szerint színész vagyok, elsődleges képesítésem szerint viszont pedagógus. Érdekes, hogy mindig probléma, amikor a vendégekkel tisztázni kell, hogy most éppen kik ők, milyen minőségükben jönnek hozzánk beszélgetni. A plakáton mégsem hirdethetem, hogy Kis Samu Jóska beszélget velem Tibetről. A köztudatban nagyjából benne van, hogy én utazó ember minőségemben beszélgetek utazókkal, Kis Samu Jóskának viszont tisztáznia kell, hogy ő, aki főállásban tanár, mellékállásban szerkesztő, és így tovább, milyen minőségében szerepeljen. Akkor azt mondja, elég, ha csupán azt írjuk oda, hogy „utazó”. Ez így van velem is. Egy idő után olyan terhes dolog, hogy na jó, akkor mi is vagyok én? Írd oda, hogy színész, aztán majd kiderül, hogy éppen mi vagyok.

A teatrológián nekem azt mondták, hogy a színész nem tud eljátszani jól egy szerepet anélkül, hogy abban ne lett volna valamilyen szinten benne. Lebutított példával élve: nem tudod eljátszani a szomorú embert, ha nem voltál valaha szomorú. Te erről mit gondolsz? El lehet játszani egy szerepet úgy, hogy teljesen elhatárolódsz, hogy egyáltalán nem tudsz a karakterrel semmilyen ponton összekapcsolódni, vagy csak olyan karaktereket lehet eljátszani, aminek az érzéseivel azonosulsz?

Igen, a főtt halat a tányérban is el lehet játszani, de nem tudok elképzelni olyan emberi karaktert, amelynek ne lenne legalább egy olyan tulajdonsága, ami bennem is megvan.  Ha egyéb nem, hát ugyanúgy eszik, mint én, tehát szüksége van, hogy táplálékot vegyen magához. Ugyanúgy szuszog, mint én, tehát szüksége van, hogy levegőt vegyen. Értelmezhetetlen, hogy ne legyen valamilyen kapcsolódási pont közöttünk. És minél több ilyen fogódzó van egy karakterhez, annál kézenfekvőbb – nem azt mondom, hogy egyszerűbb –, hogy azt a figurát te játszd el, a kérdés inkébb az: hogyan. Én abban a színházban vagy abban szerepfelfogásban nem nagyon hiszek, amely a lehető legnagyobb mértékben ki akarja zárni a karaktert megformáló színészt a karakterből magából. Nem hiszem, hogy mindig valami radikálisan újat kellene mutatni. Abban hiszek, hogy a karakter egy keret, amelynek a szabályszerűségei szerint szabadon mozogsz a tehetséged, testi és szellemi adottságaid függvényében , illetve mindezeknek megfelelően. Attól, hogy Einsteint játszod, nem legetsz Einstein, mert képtelenség ilyen hatásfokon eljátszani egy szerepet. De ha a konvenciókat megérti a néző, és mindenekelőtt maga a színész bele tudja helyezni magát a kontextusba, akkor felőlem eljátszhatja Einsteint egy nő is, el tudom neki hinni, mert megtalálja azokat a kapcsolódási pontokat és fogódzókat, amelyek által számomra a karakter íve, cselekvésmódja, megnyilvánulásai hitelessé válnak.

Hogyan lettél költő?

Nem tudom, hogy igazából mi volt az első szöveg, amit én vers formájában leírtam. Nagyon régen volt, második osztályos lehettem. Verset írni kizárólag belső motiváció, nem köt engem semmilyen irodalmi kánon. Ha valamiről valami eszembe jut és kikívánkozik belőlem, akkor leírom, és lehet, hogy eltelik fél év úgy, hogy nem írok egy sort sem. Így kell engem költőként elképzelni.

Hogyan folytatódott a költői pályád?

Középiskolában egy pályázattal, 40 évesen pedig egy kötettel.

Már iskolában is ilyen zsenigyereknek számítottál?

Nem voltam én sosem zseni, most sem vagyok, tiltakozom a felvetés ellen. A zseniség nem itt kezdődik. Én buzgómócsing voltam, és nem szégyellem, mert nem tartom negatív előjelű szókapcsolatnak. Az ne menjen színésznek, akiben nincs meg a magamutogatás vágya, titokban játszani színházat nonszensz, Egyébként sosem "akartam" színész lenni, mindig röhögök azon, amikor a kollégáim azt nyilatkozzák, hogy már zsenge gyerekkorukban elhatározták: színész lesz belőlük. Francokat! Nem akarja senki ezt ilyenformán, csak visszamenőleg szereti misztifikálni.

Milyen üzenetekkel jöttél haza Indiából?

Azzal, hogy ők nagyon irigyelnék a mi problémáinkat. Az indiai társadalom kárvallottjaihoz képest mik vagyunk mi? Azt látja az ember, hogy végtelenül alacsony az igényszint, minimális anyagi lehetőségekből kénytelenek naponta megélni. Valahogy mégis azt érzed, hogy azok az emberek élnek, nem pedig panaszkodnak folyamatosan. Nekünk olyan problémáink, viszketegségeink vannak, amelyek abból az optikából értelmezhetetlenek. Én szidom a rendszert és a kávéautomatát, ha nem olyan íze van a kávémnak, amilyet szeretnék. Ott egy kávé árából egy család él egy napig.

Számodra érdekesebb olyan útról interjút készíteni, ahol te is jártál?

Sokkal izgalmasabb egy beszélgetés, ha rendelkezem tény- és helyismerettel, de tiszteletben kell tartani azt, amiért a beszélgetőtárs ott van veled, nem pedig megpróbálni a terepet uralni. 

fotó: Majláth Réka

(esPRESSo)

Fekete-Győr András, mint lehetséges alternatíva?

      Fekete-Győr Andrásnak, a Momentum Mozgalom elnökének sem politikusi, sem pedig médiaközeli múltja nincs, így teljesen megalapozott és reális politikusi portrét alkotni róla csak a későbbiekben lehet. Én viszont megelőlegezek egyet az eddigi médiaszereplései alapján. Nagyrészt egy Index portrécikkre támaszkodok és építek, ugyanis csak itt találtam róla jelentősebb mennyiségű tényszerű információt. A többi forrásom az online magyar médiában róla és a Momentum Mozgalomról megjelent anyagok voltak. Információgyűjtés során előnyben részesítettem a következő hírportálokat, mert hitelesebbnek és megalapozottabbnak vélem, mint a többi jelenlévőt: Index, 444, MNO, HVG, 24.hu, Kettős Mérce (blog), Magyar Narancs.

Kevésbé ismerhetjük őt, csekély, de mégis jelentős a tevékenysége, amelyet ilyen rövid idő alatt véghezvitt.  Egyes hírportálok, amelyek még esetleg a személyével is foglalkoznak, vagy nem állítanak róla semmit, vagy megalapozatlan hasonlítgatásokat, benyomásokat hangoztatnak és érzelmi, illetőleg ideológiai alapú megjegyzéseket tesznek.

Fekete-Győr András, a Momentum Mozgalom alapítója és vezetője figyelemre méltó teljesítményével bukkant fel a magyarországi médiában. Sikerült meghátrálásra kényszerítenie az Orbán-kormányt (olimpiaellenes népszavazás), kampányaik is nagy sajtóvisszhangot kaptak az ellenzéki sajtóban, ugyanakkor több tízezer embert mozgósított a május elsejei Európa-párti tüntetésük.

Lelkes, optimista és tehetséges fiatalnak tűnik, aki azért jött haza külföldről, hogy pártot alapítson, amellyel alternatívát nyújt a kormánnyal és az ellenzékkel szemben, ugyanis nívótlannak és vállalhatatlannak tartja azt. Tevékenységeit és a magyarországi politikai viszályokat követve szimpatikusnak tűntek az akciói, de kissé szkeptikus voltam vele kapcsolatban. Kezdetben még magyarázatok nélkül, de mostanra már kialakult egy kezdetleges véleményem. Igazából nem is a személye érdekelt, hanem az, hogy egy 28 éves tapasztalatlan, de amúgy tehetséges fiatal, a hasonló korú y generációs pártjával képes megállítani a kormány már-már minősíthetetlen tevékenységét és politikáját? Vagy legalább ellensúlyt képezhet? Az már csak utópisztikus kérdés, hogy képes leváltani is? Mire elég a Momentum tevékenysége?

A Momentum Mozgalom vízióin és tevékenységein keresztül próbáltam FGYA politikai profilját felépíteni, viszont néha összemosva egy entitásként említem a kettőt. Ez azért van, mert még annyira nem tudjuk körvonalazni őt, leginkább a pártot képviselve jelenik meg a médiában. Semleges viszonyulásomból eredendően igyekszem az írásom vezetővonalát is ugyanígy kezelni, de mégis elkerülhetetlen, hogy az értelmezéseim, következtetéseim, illetve a gondolataim által szubjektívvé váljon.

Fekete-Győr András 1989-ben született Sólymáron, ugyanitt járt két tannyelvű (német-angol) általános iskolába. A családjáról csak annyit lehet tudni (eddig), hogy jómódban éltek és édesapja 1993 óta dolgozott az Országos Betétbiztosítási Alapnál (OBA) ügyvezetőigazgató-helyettesként, 2010 júniusától már ő az alap megbízott, majd kinevezett ügyvezető igazgató.

FGYA szeretett sportolni, általánosban több csapatban focizott, úszni és röplabdázni is járt. Nem állt le a nyelvtanulással később sem, már középiskolás korában több hónapos külföldi nyelvtanfolyamokon vett részt. Az angol és a német mellett franciául is beszél alapszinten.  Gimnáziumi évei alatt basszusgitározott egy iskolai zenekarban.

A nyelvek mellett szerette a történelmet, az irodalmat és a színjátszás is érdekelte, viszont mégis az ELTE jogi karán tanult tovább. Pályaválasztása a családi hagyományoknak – néhány ügyvéd és jogászprofesszor rokona van – és a színészi kvalitásainak tudható be. Az egyetemen aktív diák volt, részt vett perbeszédversenyeken, majd később ügyességének köszönhetően hongkongi és bécsi nemzetközi versenyeken érvelt jogi kérdésekben. A korábbi iskolai színjátszókörök mellett kiváló alkalom volt ez is arra, hogy a szónoki képességeit magasabb szintre emelje, és esetlegesen a jövőben kamatoztassa. Erasmus-ösztöndíjjal is tanult egy évet Heidelbergben, a Ruprecht-Karls Egyetem jogi karán.  Később felvették Magyarországon pár hónapra egy neves ügyvédi irodába (Nagy és Trócsányi) gyakorlatozni, viszont a továbbiakban már nem szeretett volna ügyvédként, illetve jogtanácsosként tevékenykedni, így a következő szakmai gyakorlata már a párizsi Nemzetközi Kereskedelmi Kamaránál (ICC) volt, amit követett a követelésrendező pozíció a General Electric budapesti multinacionális vállalat.

Jogi diplomáját még meg sem kapta 2014-ben – csak egy évvel később –, de már egy olyan új generációs politikai közösségen, esetlegesen párton gondolkodott, amely alternatívát nyújt a magyarországi kormánnyal és az ellenzékkel szemben. Teljesen semleges, pártokhoz nem tartozó embereket képzelt el a közösségében, akik újra tudják definiálni a politikus fogalmát és a közösség ügyeiért felelősséget vállalnak, ugyanakkor racionálisan gondolkodnak és a vitázó politikai kultúrát részesítik előnyben. A Momentum Mozgalom előzményének tekinti az értelmiségi baráti társaságukban lezajló többszöri beszélgetéseiket. Innen kezdődően már tudatosabban szervezték a saját politikai közösségüket, előadásokat és nyári táborokat szerveztek, majd 2015-ben döntötték el, hogy egyesületként fognak fellépni és tevékenykedni a továbbiakban. FGYA ebben az évben Brüsszelbe ment az Európai Parlament Jogi Ügyek Bizottságához tapasztalatot szerezni, majd Bundestag-ösztöndíjjal Berlinbe utazott, ahol Hans-Peter Friedrich EU-politikáért felelős CDU–CSU frakcióvezető-helyettesnél gyakorlatozott. Ez az időszak hasznos volt számára, itt látta, hogy a hosszú távú gondolkodásra és kompromisszumra törekvő politika milyen jól tud működni, szemben a napi érdekek által vezérelttel.

Országosan csak később vált ismertté – 2017 februárjában – amikor még egyesületként a 2024. évi nyári olimpiai játékok Budapesten történő megrendezését ellenző népszavazást kezdeményezték. Ekkor 266 151 érvényes aláírást nyűjtöttek, amellyel visszavonták az olimpia megrendezésére szóló pályázatot. A NOlimpia-kampány sikere a Momentum Mozgalom akcióinak a szervezettségében rejlett, ugyanakkor a sok támogató aktivistájuk is jelentősen hozzájárult ehhez. Ezt követően március 4-én párttá is alakultak és tovább mozgósítják a társadalmat, többek között az „Állítsuk meg Orbánt és Moszkvát!”-, az „Indítsuk be Magyarországot!”-kampányukkal és a május elsejei „Európához tartozunk!” jelmondatú tüntetéssel. A következő népszavazási kezdeményezéseiket is szervezik: a CEU ügyében az eredeti állapotot szeretnék visszaállítani, míg a kormány és az ellenzék iránti felháborodottságukból eredendően el akarják érni, hogy ne lehessen kettőnél többször senkit miniszterelnökké választani.

FGYA a nem ideológiák által uralt német politikára irányadóként tekint és nem személyekben, hanem rendszerekben gondolkodik. A beszédeiből, interjúiból is hiányolom a konkrétumokat, a részletezéseket. Ugyanez jellemző pl. a Hír TV-s stúdióbeszélgetéseire is, mindenhol szinte ugyanazokat mondja, ugyanolyan felszínességgel és részletnélküliséggel. Ha érvek és levezetések nélkül – főleg általánosításokkal –  jelentenek ki valamit a politikusok, akkor az számomra kicsit semmitmondóvá válik, ugyanis ez nem ad garanciát, nem támasztja  alá, nem biztosítja a hitelességet, bármennyire is egyetértek  velük. 

Orbán Viktor nívótlan és szabadságellenes kormányzása undort és sok ellenszenvet szült a lakósság körében. FGYA, a Momentum Mozgalom élén optimistán és lelkesen – mint minden kezdő politikus – áll ki a jó ügyek mellett, be akarja fejezni a rendszerváltást is. Sokan nevezik idealistának, naívnak, még a meleglobbi emberének is titulálták, viszont szerintem ezzel nincs gond, még ha ilyen is. (Bár a fejlett országok utolérésének momentumos célja tényleg naivitásra vall. ) Legyen lelkes, legyen naív (majd több tapasztalat után nem lesz az), küzdjön elkötelezetten az Orbán-rezsim ellen, de hagyjon fel a népszerűségi rátájának/rátájuknak a növekedését elősegítő akciókkal. Természetesen kell ez is, de amíg nincs megfelelő tartalommal megtöltve, addig megkérdőjeleződik az az alternatíva is, amit tényleg nyújtani szeretnének.

Az „előre gondolkodó”, „hosszú távra tervező” és „tartós megoldásokat kereső” frissen alakult párthoz jól illeszkedik az országjáró-, probléma, megoldásfeltérképező- és válaszkereső-körútjuk. Még jobban passzol ehhez a sehová sem tartozásuk, a hatásos retorika és taktikázások mögötti semmit nem mondásuk.

Kasztner Rezső-ügy

1944. március 19-én a németek megszállták Magyarországot. Erről a korszakról több ezer tanulmány, könyv, dokumentumkötet és visszaemlékezés született. 

Észak-Erdélyben a zsidó közösség szenvedte el a háború alatt a legnagyobb károkat, és mégis oly kevés említést kapnak a szakirodalmakban és emlékiratokban. Többségük munkaszolgálat vagy a deportálások során halt meg, vagyonukat közigazgatási-katonai szervek, a lakosság és a területen átvonuló harcoló csapatok hurcolták el. A holokauszt előtti becslések 200 000 erdélyben élő zsidóról számolnak be, míg a holokauszt erdélyi áldozatainak számát kb. 120 000-re teszik.

A háború után sikerült a zsidóknak újjászervezni közösségüket Kolozsváron. Megalakították a Demokratikus Zsidó Népközösséget 1944. október 20-án, céljuk a jogi és szociális problémák orvoslása volt. 1944. december 2.-án a Városi Tisztogató Bizottság – amelyet minden intézmény és szervezet létrehozott a fasiszta, profasiszta és antidemokratikus magatartás kivizsgálására, és kisebb szintű büntetések megszabására – megkezdte működését.

A zsidóüldözés végrehajtóinak felelősségre vonása nem csak a gettóperekben zajlott, hanem népbírósági és tömegperek is voltak. Tibori Szabó Zoltán tanulmánya szerint a zsidók nem voltak megelégedve a népbíróság ítéleteivel.

A Kasztner-csoportról – akik arra bíztatták a népet, hogy a hatóságokkal együttműködjenek, közben ők elmenekültek – komoly viták folytak már 1945-ben, és még ma is vitatott téma. Írásomban Kasztner Rezsőt, a Budapesti Segélyező és Mentőbizottság tagját mutatom be, ugyanakkor a „mentő-akciójának” körülményeit tárgyalom. Előljáróban annyit kell tudni róla, hogy 1684 erdélyi zsidót (ebből 388 kolozsvárit) mentett meg a deportálásoktól és a kivégzéstől. Akciója úgy sikerült, hogy tárgyalnia és alkudoznia kellett az SS helyi vezetőivel, majd megvásárolta a zsidókat és egy vonatot is, amellyel később elszállítatta őket Svájcba. 

A vélemények megoszlanak Kesztner akcióját illetően, egyesek hősként tekintenek rá, míg mások szerint csak egy gonosztevő, kollaboráns volt, aki feláldozta a zsidó tömegeket, hogy keveseket védelmezhessen.

A magyar holokauszt történetével kapcsolatban máig vitatott Kasztner Rezső 1945-1946-ban keletkezett jelentése forrásként való használatra. Molnár Judit egy tanulmányában beszámol Kasztner fő tárgyalópartnereiről „német vonalon”: Adolf Eichmann, Dieter Wisliceny, Kurt Becher. Ugyanakkor Ungár Lili, Kasztner titkárnője lejegyezte főnöke beszámolóit, viszont mindössze néhány napról maradt feljegyzés.

Egyes zsidókat mentesítettek az általános zsidóellenes intézkedések hatálya alól az 1930-as évek végén. Így ezek privilegizáltakká váltak, nem kellett viseljék a sárga csillagot és felmentették őket az üldözések és zaklatások alól. Sokan ezek közül kihasználták a helyzetüket és igyekeztek segíteni sorstársaikon. Ilyen volt pl. Komoly Ottó és Kasztner Rezső is. Kasztner de facto mentességet élvezett, ugyanis tárgyalt az SS- el. Ugyanakkor az SS mentességi igazolványt is adott ki, ami nagyobb mozgásszabadsággal járt. Ilyent zsidó vezetők, legfőképpen a Zsidó Tanácshoz tartozók kaptak. A szakirodalom arról is ír, hogy ez egy taktikai húzás volt a nácik részéről, annak érdekében, hogy hatékonyabban zajlódjon a zsidóellenes program.

A Mentőbizotttság 1943 januárjában jött létre azért, hogy a német megszállás alatt lévő országok üldözött zsidóinak segítsen. Több hasonló szervezettel, vezetővel közreműködött. A magyarországi német megszállást már 5 nappal azelőtt tudták, tehát elég széles kapcsolatrendszerük lehetett. Viszont nem volt teljesen felhőtlen a viszonyuk minden cionista párttal és egyéb szervezetekkel. A budapesti Mentőbizottság hatékony működésének rovására mentek a politikai különbözőségekből származó konfliktusok, illetve a személyes ellentétek.

1944 elején Komoly Ottó volt az elnöke, míg Kasztner Rezső ügyvezetőként tevékenykedett. Az első tevékenységük a zsidómentést illetően a munkamegosztás kialakítása volt. Kasztner és Brand Hansi feladata a kapcsolatfelvétel volt a megszállókkal, amelyhez később Biss Andor is csatlakozott.

Kasztner 1906-ban született Kolozsváron, ügyvédnek és újságírónak tanult, 15 évig (1925-40) az Új Kelet6 újságnál dolgozott. 1940 után Budapestre költözött, majd felpezsdítette ott a cionista mozgalmat.
Lelkes cionista, idealista és opportunista politikus volt, míg korlátlan politikai becsvágyával és kissé bohém életstílusával számos odaadó barátot szerzett, de sok ellenséget is. Diktátori hajlamával és féltékeny természetével Kasztner oktalan módon kisajátította magának az SS-el való tárgyalás jogát. A magyar zsidóság vezetőségével csak akkor lépett kapcsolatba, amikor szüksége volt anyagi támogatásukra. Barátja, Brand szerint „a valóságtól elrugaszkodott, sznob intellektuel prototípusát” látták benne. Nem volt erős jelleme, viszont éles analitikus gondolkodónak tartották.

1941-től menekültügyekkel foglalkoztak, majd az első kapcsolatfelvételre az SS-el két nappal a megszállás után került sor. Kasztner és munkatársai Schmidt és Winninger útján felvették a kapcsolatot Wislicenyvel. Gazdasági alapon tárgyaltak a Sonderkommando vezetőivel a zsidóellenes rendelkezések enyhítéséről. Ez különösen jól jött a Sonderkommandonak, ugyanis ebben is látták az alkalmat a programjuk zavatalan megvalósítására és a zsidók anyagi erőforrásaik kiaknázására. Ugyanakkor többre értékelték a németek a cionisták nemzetközi kapcsolatait és devizaforrásait, mint a Tanács lehetőségeit. A tárgyalásuk sikeres volt április 5-én is, védettségi bizonyítványt kaptak az SS-től. Majd a harmadik tárgyaláson (április 21.) átadta Kasztner Krumeynak és Hunschénak a második 2,5 millió pengős részletet. Fejenként 100 000 pengőt kértek további 100 zsidó kivándorlásáért. Az Adolf Eichmannal és Kurt Bevherrel való tárgyalásait is sikerek követték, viszont ő sokkal több zsidót szeretett volna kimenekíteni. 
Kasztner az SS-szel folytatott tárgyalásai nyomán engedélyt kapott arra is, hogy 388 zsidót kiválasszon a gettóból, és június 10-én különvonaton Budapestre vigye őket. Ott egy táborban helyezték el őket. SS őrszemből álló őrség vigyázott arra, hogy ne történjenek visszaélések. Innen utazott el 1944. június 30-án az 1684 főből álló Kasztner-csoport, s érkezett végül, Bergen-Belsenen át, Svájcba. A Kasztner-vonaton hat szerelvény utasai menekültek meg, akiket a bergen-belseni kényszertartózkodás után két részletben szállítottak Svájcba.

Kasztner önmagának és a Budapesti Mentőbizottságnak tulajdonítja azt is, hogy 16-18 ezer zsidót nem Auschwitzba szállítottak, hanem Strasshofban dolgoztatták.

A Kasztner-ügyet 1945. február 26-án tárgyalták először Kolozsváron. A gyűlés témaköre a Svájcba menekítettek hazaszállítása, majd ezek közül 450 zsidó vagyonának áttérítése volt a meghurcoltak részére. Az elkobzás részlegesen meg is történt, sőt a Kasztner-csoport tagjait háborús bűnösöknek tekintették. Majd később, 1946-ban a DZSN Tisztogató Bizottság fő feladata a svájci csoport tagjainak, azaz a „zsidóság egyes áruló vezetőinek” tevékenységének átvizsgálása volt. A Bizottság néhány olyan brosúra kiadása után, amely a Svájcba menekült zsidó vezetők árulásával és a holokauszt borzalmaival foglalkozott, elvesztette lelkesedését, majd megszűnt.

A háború után Kasztner Palesztinában telepedett le. Az 1950-es években Izraelben egy személye és 1944-es tevékenysége körül kialakult vita becsületsértési perhez vezetett, melyben a bíró a kérdések nagy részében Kasztner ellenfelének adott igazat. 1954. január 1-én Kasztner Rezső rágalmazási pert indított Malkiel Grünwald ellen, aki a németekkel való együttműködéssel vádolta meg őt. Majd június 22-én a jeruzsálemi kerületi bíróság Kasztner Rezső számára elmarasztaló ítéletet hozott. „Kasztner eladta a lelkét az ördögnek” mondta a bíróság tanácselnöke, Benjamin Halevi. A perbe belpolitikai és kormányügyek is szövődtek. Végül 1957 március 4-én agyonlőtték Tel-Avivban. Egy évvel később az izraeli legfelsőbb bíróság 3:1:1 arányban felülbírálta az elsőfokú bíróság ítéletét, és mentesítette Kasztner Rezsőt az együttműködés vádja alól.

Elveszett szavak

Keresd az odaillő szót!

A rocksztár politikus, akit mindenki imád

Kanada miniszterelnökét, Justin Trudeau-ról beszélek. Az ok, amiért teszem, igen egyszerű: azt vallom, hogy a nyilvánosságban szükségünk van olyan emberekre, akik példát mutatnak és inspirálnak másokat arra, hogy az életüket pozitív irányba billentsék. A politikusoknak nem szabadna visszaélniük azzal a befolyással és helyzettel, amiben ők vannak. Itthon megfigyeltem azt - különösen az idősebb korosztálynál -, hogy amikor egy politikusi beszédet hallgatnak, akkor legtöbbször csak legyintenek azon, amiket mond, azzal nyugtázván az egészet, hogy úgysem igaz, amiről beszél vagy nem fogja beváltani az adott ígéretét. Ezek a feltevések sokszor jogosak, de amire próbálok rávilágítani az, hogy ez a negatív hozzáállás a fiatalokat is eléri, magamon is észrevettem, hogy általában úgy állok hozzá a politikusok megnyilatkozásaihoz, hogy annak fele csak üres mellébeszélés és szépen hangzó közhely. Ha szimpatizálni kell valakivel, akkor én mindig is a fiatalabb politikusokhoz éreztem magam közelebb, mert úgy gondolom, nekik kellene reprezentálni minket, a fiatalságot, éppen ezért mindig felkapom a fejem, ha egy rendezvényen felszólal egy fiatal politikus, hogy „Na, most, majd végre, hallani fogok valami érdekeset is.” De ez a hatás valamiért mindig elmarad. A beszédek körülbelül ilyen szinten mozognak: „Annyira örülök, hogy ennyien eljöttetek és képviselitek a fiatalságot, az erőt, ami bennetek van, hogy egy jobb országot tudjunk létrehozni, együtt.” Tehát, nem érzem, hogy valaki hallatná az én hangomat is, abból a sokat emlegetett közösségi erőből nem sokat érzékelni.

Forrás: mashable.com

Justin Trudeau volt ezidáig az egyetlen olyan politikus, akire ténylegesen kíváncsi voltam, és az egész megjelenése és személyisége felkeltette az érdeklődésemet. Talán azért is, mert olyan normák szerint éli az életét és vezeti Kanadát, ahogy azt én elképzelném vagy elvárnám egy politikustól. Benne ténylegesen megvan az a fiatalság és erő, amiről mások csak beszélni tudnak. Kanadában úgy is referálnak rá, mint a „rocksztár politikus” vagy „man of the people”. Ezek a kijelentések szerintem sokat elárulnak arról, hogy Trudeau milyen személyiség. A fiatalok szimpatizálnak vele, már csak azért is, mert aktív a közösségi médiában, közvetlen és rendszeresen látni, hogy a szimpatizánsaival önfeledten fotózkodik, egyszóval: modern és lendületes. Nem az a mérvadó, hogy sokat Facebook-ozik vagy Twitter-ezik, hanem az, hogy pontosan ismeri azokat az eszközöket, amelyeken keresztül a fiatalokat el lehet érni, és az a fajta önfeledt nyitottság, amivel viszonyul az emberekhez pozitív hatást kelt, tagadhatatlanul is, a körülötte lévő atmoszféra az, ami az embereket arra sarkallja, hogy ugyanígy viselkedjenek másokkal, ahogy ő is teszi velük. Szerintem, a fiatalokban van a potenciál, ők tudnak új irányt és lendületet adni valaminek, az ötleteikkel, meg a világnézetükkel. A világ fejlődéséhez alkalmazkodni kell, és ezt csak az teheti meg, aki vagy maga is fiatal vagy megtalálja azt az utat, ami hozzájuk vezet. Lendületes és inspiráló emberekre van szükségünk, mert, ha látjuk, hogy jól működik a vezetés és pozitív energiákat kapunk azoktól az emberektől, akiket nap, mint nap látunk, az előbb vagy utóbb, de mindenképpen eredményez valami hatást, és ez, ahogy észrevettem, jó szokott lenni. Mindemellett, a Trudeau-val készült interjúknak is van egy könnyed, fiatalos hangvétele, kávézókban beszélget az újságírókkal, őszintén és nyitottan, semmi különleges felhajtás nincs körülötte. Ezek a kimondatlan üzenetek nagyon fontosak. Az úgy viszonyulj másokhoz, ahogy szeretnéd, hogy hozzád is viszonyuljanak elv Trudeau-nál nagyon jól érvényesül. A választási kampány során is igyekezett pozitív üzeneteket átadni, míg mások azt ecsetelték, hogy az ellenfelek mit és miért nem tudnának megtenni, addig Trudeau inkább azt fejtette ki, hogy ők milyen változásokat tudnának hozni. Egy interjúban azt nyilatkozta, hogy különös figyelmet fordít arra, hogy értelmet vigyen abba a dolgoba, amit éppen csinál, mert nem szeretné csak „játszani a játékot”, hanem konkrét céljai vannak, amiket megszeretne valósítani. Például, Donald Trump első intézkedései között volt a muszlimok belépési engedélyeinek megszigorítása, Kanada miniszterelnöke pedig kijelentette, hogy minden háborús menekültet szívesen fogadnak, hiszen a különbözőség szerinte erősség, nem pedig hátrány. 

Forrás: netnewsledger.com

Annak ellenére, hogy ő Kanada második legfiatalabb miniszterelnöke, a gondolkodásmódja szerintem figyelemreméltó. Az egész világról alkotott képe és a filozófiája is. A vele kapcsolatban a média által legtöbbször felhozott tulajdonság az, hogy büszkén feministának vallja magát. Ezen belül pedig olyan dolgokról beszél, és igyekszik rá felhívni a figyelmet, mint a tisztesség, tisztelet, egyenlőség és, az, hogy a lehető legtöbbet és legjobbat hozzuk ki a világunkból. Ez szerintem abban mutatkozik meg a legjobban, hogy a gyerekeit neveli a feleségével: a családi fényképekről szinte érződik a harmónia és az összhang, ami a családon belül van. Egy interjújában arról mesélt, hogy a kislánya lapozgatott egy magazint, és aztán elkezdte számokkal osztályozni a benne található embereket. Trudeau-nak erre az volt a reakciója, hogy elmagyarázta a kislánynak, hogy nem ítélhet meg embereket, csak a külsejük alapján. Továbbá azt is elmondta, hogy a feleségével igyekeznek azon, hogy a gyerekeinek meséljenek a mentális betegségekről, belső erőről, külső szépségről, valamint a melegek kérdéséről is, azért, mert szerintük fontos erről beszélni, hogy majd később tágabb látókörrel rendelkezzenek a világról. Ezek mind-mind egy olyan karizmatikus ember ismérvei, aki tisztában van azzal, hogy a gyűlölködés és a negatív gondolatok nem vezetnek sehová, éppen ezért éljünk együtt úgy, hogy tiszteljük a másikat és megpróbáljuk megérteni az ő helyzetét is.

Szerintem, ha több olyan politikus lenne, mint Justin Trudeau, akkor nagy mértékben megváltozna a politika az egész világon. Azért, mert neki szemmel láthatóan pozitív törekvései vannak és neki elhiszem, hogy azon dolgozik, hogy jobbá tegye Kanadát és ezáltal kicsit a világot is. Tisztelettel és odaadással végzi a munkáját, nem az látszik rajta, hogy beszédtechnikusok és stylistok dolgoztak azon hónapokat, hogy hazug képmutatással megnyerje az embereket, hanem az, hogy az ő személyisége valóban ilyen. A mondanivalója összeegyeztethető a tetteivel és ez lényeges különbség. Gyűlölködés helyett arra bíztat, hogy fogadjuk el egymást és ne legyen széthúzás. Kanadára mindig is jellemző volt a nyitottság és a szolidaritás, pontosan úgy, ahogyan Trudeau-ra is.

Frappe