Egy átutazó perspektívája

fotó: Jánosi L. Zsuzsa

„Bármit is tegyek, bárhogy is éljek, azt a fajta beágyazottságot az életbe sehol nem tudnám megtalálni vagy újra kialakítani, mint amiben itt születésemtől fogva élek. Én szeretek itthon élni, szeretem ezt a kissé ízlésficamos világot a Kelet és Nyugat határvidékén, szeretek ebben a furcsa keveredésben, kettősségben élni, ami az emberek mentalitásában, habitusában, világról való szemléletmódjukban is tetten érhető. A mi történeteink itt vannak Erdélyben, ahol a társadalom még mindig úgy szerveződik, hogy megvan a tradicionális összekötő kapocs, amit Nyugaton már nem lehet megtapasztalni (pl. a kaláka). Többek között ez az, ami visszahoz utazásaimról, meg persze a szakma, az élet, a család.” 
– Laczkó Vass Róberttel beszélgettünk. 

Hogyan indult a Nyitott szemmel, mint rendezvénysorozat? Rendezvénysorozatból hogyan lesz kötet?

Ez egy érdekes történet. A rendezvény arról szól, hogy  világjárókkal - sosem celebekkel - beszélgetünk,  akik tartalmas mondanivalóval rendelkeznek, legyen az egy szomszéd, haver, lakótárs, aki megfordul bizonyos kultúrtájon,  megismer egy társadalmat, élethelyzetet, problémát, ami a világban zajlik, van tehát rálátása a történetre, ugyanakkor párhuzamokat is tud vonni a mi élethelyzetünkre nézve. Reagálunk aktuális problémákra, akár egy háborúra is. Mi egy rendkívül sokszínű kultúrtájon élünk, sokan úgy is nevezik, hogy Köztes-Európa. Ez a köztesség minden nyomorával és minden gyönyörével együtt érdekes életérzést eredményez, és nagyon sok hasznot húzhat belőle az, aki ide születik, mert sok olyasmivel vérteződik fel, amit máshol nem tapasztalhatna meg. Itt együtt van jelen a régmúlt - egy Isten háta mögötti faluban a paraszti gazdaságok, vagy a paraszti társadalom csökevényei még mindig megvannak –, és az ultramodernitás. Szét kell nézni például Kolozsváron, hogy milyen ütemben zajlanak az építkezések. Húsz éve nyoma, de perspektívája sem nem volt ennek a fejlődésnek, a város jelenlegi arculata egész egyszerűen fikció volt. Az efajta párhuzamosságokat megtapasztalni, ebbe beleszületni különleges látásmódot ad az embernek, és ha ezzel a látásmóddal járja a világot, akkor nagyon sok érdekes dologra rezonál, amire mondjuk egy new yorki gyerek nem. Ez adta többek között az ötletet, hogy keressük meg azokat, akiknek ebben a kontextusban is van mondanivalójuk a világról, láttak, jártak, tudnak élményszerűen és fajsúlyos tartalommal beszélni arról, amit megtapasztaltak, és meg is osztják szívesen az élményt. Én régóta kapcsolatban állok a Györkös Mányi Albert Emlékházzal, mert az egyetemet részben abban az épületben végeztem el. Érdekes dolog volt visszatérni és elvállalni egy beszélgető-sorozatnak a vezetését, megszervezését egy olyan helyszínen, ami a teljes szürkeség homályából a szemem láttára nőtte ki magát nagyon színes és tartalmas rendezvényeket felsorakoztató kulturális központtá.

Téged megkerestek? Nem saját ötlet volt? Te mentél oda, hogy szeretnél ilyet csinálni?

Annyiban adta magát a történet, hogy én egy ideje világjárásra költöm a keresetem jelentős hányadát. Egyrészt nagyon szeretek utazgatni, másrészt szeretek fotózni. Amolyan képzett hobbifotósnak tartom magam, és van szemem a különleges élethelyzetekre, amelyeket szeretnék is megörökíteni. Igyekeztem eljutni olyan helyekre, ahol van is, mit lencsevégre kapni, de nem olyasmit, amivel nap mint nap találkozunk a saját környezetünkben. Sokfelé jártam már, amikor ez a felkeresés érkezett, addigra publikáltam is nem szokványos útleírásokat. Kézenfekvő volt, hogy engem kerestek meg a GYMA Emlékház részéről.

Jövőbeli újságírókként érdekes beszélgetni egy olyan emberrel, aki interjúkötetet szerkeszt, interjúkat készít. Mit veszel figyelembe akkor, amikor kiválasztod az interjúalanyokat? Mondtad, hogy meg is keresnek téged, de valamilyen szinten te is válogatsz. Mik azok a szempontok, amiket ilyenkor figyelembe veszel?

Az ember, ha elég bátor, akkor hályogkovács módjára elkezd gyakorolni egy műfajt, amit megszeret. Ez nem jelenti azt, hogy nem kell képezned magad, hogy a szakma csínját-bínját nem kellene ellesni és megtanulni. Ha valaki végigcsinálja a klasszikus tanulási fázisokat, hajlamos azt gondolni, hogy van az egészben valami tudományosság, eleve szerkesztett dolog. Hát nem. Az élet szerkeszt és igazít el abban, hogyan kell gyakorolnod ezt a szakmát is. Az ember él és mozog egy bizonyos környezetben, jár ide-oda, találkozik ezzel-azzal, és a beszélgetési során előjönnek a történetek. Ha ráharapok valamilyen érdekességre, és úgy gondolom, hogy abban van olyan tartalom, amit érdemes megosztani a nagy nyilvánossággal is, akkor nyilván felkérem az illetőt: ha van rá lehetősége és van ilyen szándéka, szívesen látjuk egy közönség előtt zajló beszélgetésre. Egyik beszélgetés hozza a másikat. Beszélgetőpartnereim az első évadban jellemzően a szűkebb ismeretségi, baráti körömből, esetleg távolabbi ismeretségeim közül kerültek ki. Van visszajáró vendégünk is, például Lukács Csaba (a Magyar Nemzet munkatársa – szerk.), ő tipikusan olyan beszélgető partner, aki szívesen osztja meg tapasztalatait, és ha valakinek, hát neki vannak történetei! Észak-Koreában is járt, újságíró szemmel követi az eseményeket, kockáztatva a szabadságát és az életét is. Ez azonban nem azt jelenti, hogy csak olyan vendéget hívunk, akinek bombasztikus történetei vannak, mert minden utazónak érdekes lehet a látásmódja egy másik ember számára. Aztén egyik partnerünk ajánlja a másikat, egyik történet kínálja a másikat, ezeket pedig szépen felsorakoztatjuk. Van egy hosszú listánk, sokat egyeztetünk. Havi rendszerességgel zajlanak a beszélgetések, egy évadban nyolc beszélgetést szoktunk megtartani, de volt már úgy, hogy egy hónapon belül két rendkívüli beszélgetést is megejtettünk. Most már a hatodik évadunkat tapossuk. A válogatásnak tehát van egyfajta automatizmusa, saját magát is szerkeszti a sorozat, de kritérium, hogy lehetőleg nem hívunk celebet, nem hívunk olyan embert, akinek hatalmas médiafelülete van kibontakozni. Jellemzően azokkal beszélgetünk, akik nem úton-útfélen mesélgetik a történeteiket, így kínálunk számukra egy felületet, amelynek a végeredménye lehet például egy beszélgetőkönyv.

Nálad az interjúra való felkészülés hogy működik? Előre megírt kérdésekből dolgozol, vagy hagyod, hogy a spontán helyzetek írják a kérdéseid?

Ez megint egy olyan történet, amelynek volnának tudományosan is megfogalmazható szakmai fogásai, de gondoskodik arról az élet, hogy azokat ne lehessen betartani. Az első beszélgetéseimre nagyon komolyan készültem, a kérdéseket is legépeltem magamnak. Előttem voltak a beszélgetésen, de hamar rájöttem, hogy sosem fogom tartani magam a forgatókönyvhöz, az előre megtervezett beszélgetéseket nem fogom tudni lefolytatni. Különösen azért nem, mert ugyan egyeztetünk arról, hogy mit szeretnénk elmondani, milyen ívet szeretnénk adni a beszélgetésnek, milyen időtartamban, de mindjárt az első megjegyzésem az, hogy egy sztorizós, élményszerű beszélgetést szeretnék. A másfél-két órás beszélgetés megviseli a hallgatóságot, oldani kell a komoly tartalmakat. Ez a sztorizós élményszerűség óhatatlanul más irányt szab egy beszélgetésnek, mint amit én eleve elképzelek. Ez nem azt jelenti, hogy a témából nem kell felkészülni, sőt, mivel nincs minden témához helyismeretem, utána kell nézni bizonyos kultúrtörténeti vagy statisztikai adalékoknak, amelyek másmilyen megvilágításba helyezhetnek egy történetet. Ha az előzetes beszélgetés alkalmával felmerülő témát reprodukálni szeretnénk, akkor a rávezető kérdésekkel terelni kell a beszélgetést. Ebben az értelemben tehát készülni kell, de ma már nem írom meg a kérdéseimet, sőt: olyan beszélgetések is vannak, amelyekre már alig készülök.

Melyik kötetet érzed a legsikeresebbnek a három közül? Megkülönböztetnéd bármelyiket is?

Hogyne! A három kötet közül az ötödik lesz a legsikeresebb, amit majd egy válogatást fog követni a legizgalmasabb beszélgetésekkel. Legalábbis ez a terv. Eleve hét évadra terveztük a sorozatot, egy kötet pedig 12-15 beszélgetést tartalmaz, attól függően, hogy milyen formában tudjuk megoldani a kötet finanszírozását. Sokba kerül egy világjáró beszélgetőkönyv kiadása, hiszen a beszélgetőpartnerek lényegében társszerzők, vannak tehát a tiszteletpéldányok, és ott vannak a színes oldalak, a papírminőség... Annyi kompromisszumot azért kötöttem, hogy a kemény borító helyett puhakötésre váltottunk.

Szerinted a Nyitott szemmel miért más, mint bármilyen hasonló jellegű kiadvány? Mit tudnál felhozni jellegzetességként, ami csak ennek a könyvnek van? Miért ezt a könyvet vegye le az olvasó a  könyvesbolt polcáról?

Ma már nincs olyan könyv, amire csalhatatlanul azt tudnánk mondani, hogy ennek egyedülálló specifikuma van, minden másik előtt ezt kell a polcról levenni. A digitális világban sokminden ingyen is hozzáférhető. A mi könyveink egyfajta útikönyvek, élménybeszámolók, viszont olyan kontextusban zajlanak a kötetekben olvasható beszélgetések, amelyek érzésem szerint sokkal többet nyújtanak, mint egy száraz útikönyv. Minden beszélgetőtárs a saját szemén szemüvegén keresztül, a saját élményanyagán, saját szocializációján, saját műveltségén átszűrve láttatja a világot - és ez a speciális szűrő az erdélyiségünkből adódik, vagy a Kárpát-medencéhez kötődik. Ezt a különleges világot mi hozzuk létre magunknak, másokról. Mi mesélünk magunknak - másokról.

Beszéljünk a könyv munkafolyamatáról, A-tól Z-ig. Egy adott beszélgetés megtörténik, mi következik utána?

Ez már a szabványokat tiszteletben tartó folyamat. Lezajlik a közönség előtt a beszélgetés, tehát rögzítésre kerül a nyersanyag, amelyet begépelhetünk és megszerkeszthetünk. Elhangzanak adott esetben olyan történetek is, amelyek nem tartoznak a legszélesebb körű nyilvánosságra, ezért nem írunk le mindent. Arra is volt példa, hogy egy interjúalanyunk tőmondatokban fogalmazott, a téma viszont annyira érdekes volt, hogy a tőmondatúságot valamilyen módon fel kellett turbózni. Ilyenkor jönnek a szerkesztési bravúrok, például a tőmondatokat a kontextus függvényében és az interjúalannyal szigorúan  egyeztetve kicsit olvasmányosabbá tesszük. Olyan fogásokat alkalmazunk, mint a mondandó egy részének a kérdésbe való elbújtatása. Az olvasónak szüksége lehet plusz információkra, hiszen élő beszélgetést kell átfogalmaznunk egy kötetbe, fogódzókat kell tehát elrejteni a kérdésekben, amelyek egyértelművé teszik a választ. Van olyan eset is, hogy csak az előzetes magánbeszélgetés során hangzik el egy információ, amely azonban sokmindenre rávilágít, ilyankor a tartalmat közös megegyezés alapján kissé módosítjuk. Az alanynak mindig szívesen kell vállalnia a végleges formát. A begépelés önmagában a legutálatosabb dolog, ami ehhez a munkafolyamathoz tartozik, ugyanakkor ez az alapja, enélkül nem megy. Ha az megvan, akkor látjuk, hogy az egész egy katasztrófa: bármennyire élveztük a beszélgetést, bármilyen jól szórakoztunk, nevettünk rajta, nem olvasmányos, humortalan, hiányoznak belőle dolgok. Következik a szöveg vagdosása, helyrepofozása, míg létrejön egy terjedelmében is elfogadható változat, amelyet egyeztetni kell az alannyal, majd pár e-mailváltás után megszületik a végleges verzió. Ekkor jön a technikai vesszőfutás, amikor meg kell fogalmazni egy kötet az arculatát, közben elő kell teremteni az anyagi feltételeket, pályázni kell, majd jön az éjszakázás–nappalozás az anyag mellett, a tördelés, a képszerkesztés. Utolsó utáni percben kerül a nyomdába, és a bemutató előtti napon megyünk a kész kötetek után.

Sokszor megkérdezed az interjúalanyaidtól, hogy mi alapján választanak úticélt. Mivel te is utazgatsz, megkérdezem tőled, te mi alapján választasz?

Ennek sok együtthatója van. Ha valaki szakmai megfontolásból utazik, úgy válogatja meg az úticéljait, hogy abból szakmai haszon is származzon. Van, aki az alapján választ, hogy mit enged meg a zsebe, vagy milyen olvasmányélménnyei voltak az elmúlt időben. Én például így mentem először Indiába: kezembe került Germanus Gyula néhány könyve, olvasgattam, és nagyon rákattantam az orientalista szemléletmódra, amit ő képvisel, és ami ráadásul nagyon olvasmányos is. Az ő első feleségének (G. Hajnóczy Rózsa – szerk.) A bengáli tűz című regényét is - irodalomtörténészek szerint lényegében ez is Germanus-mű - böngészgettem, olvasgattam, és azt mondtam, nem létezik, hogy ne menjek el Indiába legyőzni a sztereotipiákat. Utazásaimnak jelentős hányada arról szól, hogy épp mire hajlandó a baráti kör. Én vagyok a bomlasztó elem, aki belemegy az ilyen játszmákba,  de vannak szempontjai arra vonatkozónan, hogy hová megyünk, hol lesz a bázis, milyen jellegű programot alakítunk ki. Van egy régész barátunk, így mindig van valaki, akivel olyan helyekre is elmegyek, ahová a kutya nem akarna velem jönni, de egy régésznek esetleg a szakmájába vág.

Mi az, ami téged az utazások után visszahoz? A kötetekben sok olyan beszélgetés van, hogy az alany fogta magát, kiment a nagyvilágba és ott ragadt. Neked nincs ilyen, hogy letelepednél valahol?

Ó, szívesen élnék én sokfelé, de jellemzően lokálpatrióta ember vagyok. Ez ókonzervatívan hangzik, nem is divat manapság, mert a trend szerint világpolgárnak kell lenni. A lokálpatriótaság mondatja azt velem, hogy akkor is, ha van rá lehetőségem, hogy országot váltsak, máshol építsek karriert, ne tegyem, mégpedig azért ne, mert nem tudnám újrakezdeni az életemet. Bármit is tegyek, bárhogy is éljek, azt a fajta beágyazottságot az életbe sehol nem tudnám megtalálni vagy újra kialakítani, mint amiben itt születésemtől fogva élek. Én szeretek itthon élni, szeretem ezt a kissé ízlésficamos világot a Kelet és Nyugat határvidékén, szeretek ebben a furcsa keveredésben, kettősségben élni, ami az emberek mentalitásában, habitusában, világról való szemléletmódjukban is tetten érhető. Nem az van, hogy jó a zavarosban létezni, mert az idegölő tud lenni, de van ennek a világnak valami bukéja, amit egy nyugati társadalomban nem igazán lehet érzékelni, és ez rengeteg élményt, helyzetet kínál. Egy "nyugatinak" el kell utaznia a Balkánra, hogy megtudja, milyen a pásztortól friss tehéntejet kérni. A mi történeteink itt vannak Erdélyben, ahol a társadalom még mindig úgy szerveződik, hogy megvan a tradicionális összekötő kapocs, amit Nyugaton már nem lehet megtapasztalni (pl. a kaláka). Többek között ez az, ami visszahúz az utazásaimról, meg persze a szakma, az élet, a család. S mivel a saját pénzemen utazok, inkább kétszer, háromszor annyit dolgozom, hogy a kiszemelt helyekre eljussak.

Beszéltünk arról, hogy rengeteg minden csinálsz párhuzamosan. Igyekszel mindent ugyanolyan szenvedéllyel csinálni. Ebben a rengeteg mindenben hol vagy igazából te?

Én úgy gondolom, hogy szinte minden ember így éli az életét: sok feladata van, sokmindenben kipróbálja magát, csak hát nem mindenkiben van meg az igény, a bátorság vagy az ostobaság, hogy ezt folyamatosan a nyilvánosság előtt intézze. Én pedagógusként kezdtem a pályát, ez tipikusan olyan szakma, amely a nyilvánosság előtt zajlik. Előtte viszont pap szerettem volna lenni, az is egy, a közösség előtt, "közönséggel" zajló életforma, semmi sem titok. Mielőtt tehát színész lettem, olyan szakmák felé orientálódtam, amelyeknek volt közük a nyilvánossághoz. Valahogy belülről fakad, hogy ezt az életformát űzzem, és ha a nyilvánosság előtt végzek 5-6 féle dolgot, az az érzésük az embereknek, hogy folyamatosan csinálok valamit. Pedig egy háziaszony is így működik: mos, főz, takarít. Na és egy családanya hány szakmát űz? A dolgot lehet így is szemlélni. A nyilvánosság előtt zajló életforma eredményezi azt, hogy sokoldalúnak látszom, és persze dolgozom is rajta elég sokat, hogy azoknak a hobbiknak, amelyekben én jól érzem magam, kézzelfogható eredményük is legyen.

Gyakorlatilag nem is tudnád definiálni, hogy akkor Laczkó Vass Róbert – ő ezt csinálja, vagy amazt, hanem te vagy a „ Laczkó Vass Róbert, aki rengeteg mindent csinál”.

Szakmám szerint színész vagyok, elsődleges képesítésem szerint viszont pedagógus. Érdekes, hogy mindig probléma, amikor a vendégekkel tisztázni kell, hogy most éppen kik ők, milyen minőségükben jönnek hozzánk beszélgetni. A plakáton mégsem hirdethetem, hogy Kis Samu Jóska beszélget velem Tibetről. A köztudatban nagyjából benne van, hogy én utazó ember minőségemben beszélgetek utazókkal, Kis Samu Jóskának viszont tisztáznia kell, hogy ő, aki főállásban tanár, mellékállásban szerkesztő, és így tovább, milyen minőségében szerepeljen. Akkor azt mondja, elég, ha csupán azt írjuk oda, hogy „utazó”. Ez így van velem is. Egy idő után olyan terhes dolog, hogy na jó, akkor mi is vagyok én? Írd oda, hogy színész, aztán majd kiderül, hogy éppen mi vagyok.

A teatrológián nekem azt mondták, hogy a színész nem tud eljátszani jól egy szerepet anélkül, hogy abban ne lett volna valamilyen szinten benne. Lebutított példával élve: nem tudod eljátszani a szomorú embert, ha nem voltál valaha szomorú. Te erről mit gondolsz? El lehet játszani egy szerepet úgy, hogy teljesen elhatárolódsz, hogy egyáltalán nem tudsz a karakterrel semmilyen ponton összekapcsolódni, vagy csak olyan karaktereket lehet eljátszani, aminek az érzéseivel azonosulsz?

Igen, a főtt halat a tányérban is el lehet játszani, de nem tudok elképzelni olyan emberi karaktert, amelynek ne lenne legalább egy olyan tulajdonsága, ami bennem is megvan.  Ha egyéb nem, hát ugyanúgy eszik, mint én, tehát szüksége van, hogy táplálékot vegyen magához. Ugyanúgy szuszog, mint én, tehát szüksége van, hogy levegőt vegyen. Értelmezhetetlen, hogy ne legyen valamilyen kapcsolódási pont közöttünk. És minél több ilyen fogódzó van egy karakterhez, annál kézenfekvőbb – nem azt mondom, hogy egyszerűbb –, hogy azt a figurát te játszd el, a kérdés inkébb az: hogyan. Én abban a színházban vagy abban szerepfelfogásban nem nagyon hiszek, amely a lehető legnagyobb mértékben ki akarja zárni a karaktert megformáló színészt a karakterből magából. Nem hiszem, hogy mindig valami radikálisan újat kellene mutatni. Abban hiszek, hogy a karakter egy keret, amelynek a szabályszerűségei szerint szabadon mozogsz a tehetséged, testi és szellemi adottságaid függvényében , illetve mindezeknek megfelelően. Attól, hogy Einsteint játszod, nem legetsz Einstein, mert képtelenség ilyen hatásfokon eljátszani egy szerepet. De ha a konvenciókat megérti a néző, és mindenekelőtt maga a színész bele tudja helyezni magát a kontextusba, akkor felőlem eljátszhatja Einsteint egy nő is, el tudom neki hinni, mert megtalálja azokat a kapcsolódási pontokat és fogódzókat, amelyek által számomra a karakter íve, cselekvésmódja, megnyilvánulásai hitelessé válnak.

Hogyan lettél költő?

Nem tudom, hogy igazából mi volt az első szöveg, amit én vers formájában leírtam. Nagyon régen volt, második osztályos lehettem. Verset írni kizárólag belső motiváció, nem köt engem semmilyen irodalmi kánon. Ha valamiről valami eszembe jut és kikívánkozik belőlem, akkor leírom, és lehet, hogy eltelik fél év úgy, hogy nem írok egy sort sem. Így kell engem költőként elképzelni.

Hogyan folytatódott a költői pályád?

Középiskolában egy pályázattal, 40 évesen pedig egy kötettel.

Már iskolában is ilyen zsenigyereknek számítottál?

Nem voltam én sosem zseni, most sem vagyok, tiltakozom a felvetés ellen. A zseniség nem itt kezdődik. Én buzgómócsing voltam, és nem szégyellem, mert nem tartom negatív előjelű szókapcsolatnak. Az ne menjen színésznek, akiben nincs meg a magamutogatás vágya, titokban játszani színházat nonszensz, Egyébként sosem "akartam" színész lenni, mindig röhögök azon, amikor a kollégáim azt nyilatkozzák, hogy már zsenge gyerekkorukban elhatározták: színész lesz belőlük. Francokat! Nem akarja senki ezt ilyenformán, csak visszamenőleg szereti misztifikálni.

Milyen üzenetekkel jöttél haza Indiából?

Azzal, hogy ők nagyon irigyelnék a mi problémáinkat. Az indiai társadalom kárvallottjaihoz képest mik vagyunk mi? Azt látja az ember, hogy végtelenül alacsony az igényszint, minimális anyagi lehetőségekből kénytelenek naponta megélni. Valahogy mégis azt érzed, hogy azok az emberek élnek, nem pedig panaszkodnak folyamatosan. Nekünk olyan problémáink, viszketegségeink vannak, amelyek abból az optikából értelmezhetetlenek. Én szidom a rendszert és a kávéautomatát, ha nem olyan íze van a kávémnak, amilyet szeretnék. Ott egy kávé árából egy család él egy napig.

Számodra érdekesebb olyan útról interjút készíteni, ahol te is jártál?

Sokkal izgalmasabb egy beszélgetés, ha rendelkezem tény- és helyismerettel, de tiszteletben kell tartani azt, amiért a beszélgetőtárs ott van veled, nem pedig megpróbálni a terepet uralni. 

fotó: Majláth Réka

(esPRESSo)