Keresd a kávémindenséget!

Bárisztá ezen a héten szókereső rejtvénnyel lepi meg a vendégeket.
Elég jó a látásuk és a megfigyelőképességük? Jó keresgélést! :D
(kereshetsz: fel, le, jobbra, balra)   Kávékereső

J. D. GUSTAVE COURBET: MŰTEREM (Reális allegória)

Gustave Courbet realista festményeinek hű értelmezéséhez szükségszerű az életéről és személyéről nagyvonalakban említést tenni. Ő volt korának legismertebb és legellentmondásosabb festője. 1855-ben fejezte be a Műterem festését, majd ebben az évben 11 képét mutatta be a Világkiállításon, viszont a Műterem és az Ornans-i temetés c. alkotásait a zsűri visszautasította.  Ennek hatására egy fabódét emelt a Világkiállítás bejáratához, amelynek „Le Réalisme” („A realizmus”) nevet adta, és kiállította mintegy 40 képét. A közönség lelkesedéssel fogadta, viszont a művészvilágban a függetlenségnek ez az aktusa nagy visszhangot keltett.

Szerinte a festészet rendkívül konkrét művészet, amely kizárólag reális és létező dolgok bemutatására kellene hogy támaszkodjon. Individuális jelenségként tekint a művészetre, tehát a saját inspirációk és hagyományok tanulmányozásából eredően kell megnyilvánuljon a tehetség. Lírai hajlamáról és humorérzékéről tanúskodik az Őzek kertje c. tájképe.Számos alkalommal áthágta a festészet szabályait, és életét a következő paradoxon is jól jellemezte: a rendszer (a köztársaság) okozta neki a legtöbb bonyodalmat, és mégis ez volt a legszimpatikusabb számára. Courbet egykor azt mondta:

„Ha meghalok, azt kell mondani: ez itt soha nem tartozott egyetlen festői iskolához sem, egyetlen egyházhoz sem, intézményhez, semmiféle akadémiához, de mindenekelőtt nem volt híve egyetlen politikai rendszernek sem, kivéve a szabadság rendszerét.”

A Műterem cím és a Reális allegória alcím titokzatossága a műkritikusoknak kiváló táptalajként szolgált, ugyanakkor a téma és a kép kompozíciója számos értelmezésre adott okot; realista, politikai, szociológiai, szimbolikus, szabadkőműves és ezoterikus.

A festmény eredeti módon adja vissza alkotója egyéniségét és az abban a korban élő társadalmat. Ő maga is megtalálható a képen, a festőállvány mögött. Egyes műelemzők szerint a felemelt ecset és a művész gesztusa Michelangelo Ádám teremtésében Isten kezének elhelyezkedésére emlékeztet.  Önmagát a környezetétől függetlenítve festette vászonra. Mindez, és a műtermében látható alakok a festő eddigi munkásságát szimbolizálják, ahogyan a mű alcíme (Reális allegória) is mutatja. De annak tudatában, hogy a realista festő a hét alkotóévének valós allegóriáját tükrözi a műalkotás, az akkori kritikusaiban jogosan felmerült a kérdés, hogy  mégis hogyan függhet össze ez a realizmussal, ugyanis a valóság és az allegória egymást kizáró fogalmak. Viszont abban a korban ahogy a realizmus kezdett kibontakozni, egyre inkább megjelent a festészetben is a magánélet bevonása a műalkotásba. Majd a művészet és az élet egymásba olvasztása a 20. századi művészek sarkalatos pontjává vált, de ennek tárgyalása már írásom kereteit meghaladják, ugyanis ez már a művészettörténet hatáskörébe tartozik.

A képen fellelhető figurák, ennek két csoportja, a társadalom különféle rétegeit jelképezik, – a művész jobb és bal oldalán találhatók – emlékeztetnek az Utolsó ítélet jellegzetes kompozíciójára.  Jobb oldalon a festő barátai és a támogatói vannak elhelyezve: az első képsíkban az olvasmányához az asztal fölé hajolva Baudelaire (1821-1867) látható, a költészet szimbólumaként. Barátja – Champfleury  –, a francia író nem messze tőle helyezkedik el, egy kis széken ül. A világi élet és a gazdagság jelképeként a színes, mintás kendőjű nőt láthatjuk. Majd a háttérben az öttagú csoport között Proudhon és Bruyas műgyűjtő található. Ők ketten a „műértők” jelképét testesítik meg.  A festő bal oldalán a szegény emberek vannak elhelyezve: a gyermekét szoptató anya a „nyomort” személyesíti meg, mögötte a kicsavart pózba állított modell az „akadémikus művészetet” jelképezi. Az előtér bal oldalán egy vadász megvetően néz egy földön fekvő gitárra, ami a „romantikus festészetet” szimbolizálja. A háttér alakjai is egy-egy fogalmat szimbolizálnak, például a koponya a sajtóra utal, és arra, hogy az újságok megölik az ideákat.

Kétségkívül a festményt a saját korában és az akkori társadalmi helyzetben kell értelmeznünk, viszont a mai kor emberének – főként annak, aki nem ismeri ezt a történelmi kort – teljesen más képet mutathat, más jelentéseket, illetve impressziókat társíthat hozzá.

A műterem nem csak a festészetben, a művészek alkotó világában értelmezhető, ugyanis mindenkinek van egy dolgozószobája, ahol az előző tapasztalatait, szemléletmódját és tudását felhasználva kreál valamit, mintegy levetítve a szobára – (mű)alkotására, kreálmányára – saját tapasztalatait, életének történeti szakaszait, fontosabb meghatározóit, amelyeket sokszor a társadalom többi tagjaitól kapunk, illetve sajátítunk el. Viszont ahogyan a képzeletünkben és emlékeinkben, úgy a festményen  is ahistorikusan jelennek meg az alakok, amelyek jelen esetben a festő hét éves időszakának tulajdonságait ábrázolják. Inkább a térben operál, tehát jelentős szerepet kapnak az ábrázolt alakok a kép jobb, illetve bal oldalára való elhelyezése közben. A közel-távoliság és önmaga elhelyezése sem véletlen, azért helyezte magát a kép közepére, mert a személyes tapasztalatot fontosnak tartotta, így a kép közelnézete közvetlen tapasztalatot, személyességet, míg a távolnézete az összefoglalás képességét jelentheti.  Az alkotó környezetében három elkülönített kategória figyelhető meg, amelyek a saját társadalmát jelképezik: a hozzá közel álló emberek külön csoportot alkotnak a festő jobb oldalán, aztán a különböző társadalmi típusokra fektetett hangsúly is mérvadó, ugyanakkor minden korcsoport (gyermektől idős emberig) megjelenítése sem elhanyagolható.Ebben a szubjektív társadalmi körkép megjelenítésében nem minden figura identifikált, tehát ebből adódóan mégsem lehet annyira szubjektív. Realistaként azt ábrázolta, ami a szeme előtt volt, társaságból társiasságot, majd társadalmat hozott létre. Az együvé tartozás és az egymástól való elidegenedést egyszerre láttatja, ahogyan az egy térben egységesen megjelenő alakok közötti kontaktus hiányát ábrázolja. 

Abban a korban nem volt szokás a különböző rétegeket egy képre festeni, főleg ilyen pontos társadalmi képet mutatva, viszont Courbet nem mondott társadalmi ítéletet. Szándéka csupán az volt, hogy együtt ábrázolja a kor minden társadalmi rétegének képviselőit.

Különlegessége talán abban rejlik, hogy egy térben tudta ábrázolni önmagát, az őt körülvevő (számára) szubjektív és (nekünk) objektíven tekintett társadalmat, így hiteles kor és önképet szolgáltatva az utókorra.  A műterme szellemi és fizikai történetének ábrázolása monumentális, allegorikus méreteket és jelentőséget ad saját művészi életrajzának.

(Americano)

Mintha-képkockák

Rám nézel és olyan, mintha…De aztán mégsem. Mi ketten félbehagyott mondatok vagyunk, visszanyelt sírások, kukába dobott ötletek. Te vagy minden könyv a polcomon, amit még nem olvastam el. Egy giccses Coelho-idézet, füzetből kitépett papírfecni, egy buszon elkapott tekintet. Elszalasztott pillanatom vagy, amit nem fotóztam le, az üres Word-dokumentum, ami évek óta csak arra vár, hogy teleírjam. Te vagy az összes soha, amit valaha mondtak nekem. Azt hazudom, hogy már régen adtam egy Shift + Delete-et annak, ami kettőnk között volt, de nézd meg, hogy most is rólad írok. Ha az a bizonyos dal felcsendül, egy kicsit még mindig belehalok. Ha meglátom egy fotódat most is…Most is ott lebeg, hogy valami volt, valami lehetett volna, hogy valami mást még mondtam volna. Sokszor végigpörgetem azokat a mintha-képkockákat a fejemben. Ott álltunk a koncerttéren, a zenekar azt a számot játszotta, amit azóta is a közös dalunkként emlegetünk. Valami heves vitánk volt éppen, ordibáltunk egymásnak, mindenfélét vágtunk a másik fejéhez. Körülöttünk tombolt a pogó, a reflektorokból áradó fényben megcsillant a poharakból kilöttyenő sör. A mögöttem álló acélbetétes bakancsos rockercsávó meglökött, majd a „Bocs, szevasz, Csabi vagyok amúgy, bocs mégegyszer!” monológja kíséretében rázta is a haját tovább. A mögötted lévő lány cigifüstje függönyt húzott közénk. Az utolsó fülsüketítő gitárszóló már lassított felvételként játszódott le. Mi tartottuk egymással a szemkontaktust, erősen kapaszkodva a másikba, non-verbális kommunikációba bocsátkozva. Közelebb léptél és a háttér elhalkult, a belső zűrzavar pedig egyre hangosabb lett. A színpadon sípol a mikrofon, körülöttünk mindenki torkaszakadtából üvölt, de ez már mind csak foszlány, amire a tudatalattim emlékszik csupán. A földet bámultad, én meg idegesen kocogtattam sörösüvegen az ujjaimon lévő gyűrűket. Aztán felnéztél. Kék szemeidet az enyémekbe fúrtad. Az üveg lejjebb csúszott a kezemből, de az utolsó pillanatban sikerült megszorítanom. Vonakodva ugyan, de felemeltem a kezem, hogy feléd nyúljak. És azt merted tőlem kérdezni, hogy „Mi ez az érzés?”. Na, itt szakad el a kép, recsegve-ropogva. Visszafogtam az akkor bennem feszülő mondatokat. Pedig ott kellett volna rád zúdítanom mindent. De nem kell az a pillanat, amikor elfordulsz tőlem. Így önzően meghagytam a gondolatokat magamnak. Nem tudtál volna velük mit kezdeni, csak kérdőn pislogtál volna rám. Aztán az egyik ismerősöd megjelent a tömegben, kézen ragadott, és egy illuminált „gyereigyunkmegegyvodkát”-tal elráncibált előlem. Visszafordultál, miközben távolodtatok. Gyáva vagyok az érzéseimhez irántad. Rám néztél, és olyan volt, mintha...De aztán mégsem.

Firkálta: Frappe