2017. november 12., vasárnap

Mintha-képkockák


Rám nézel és olyan, mintha…De aztán mégsem. Mi ketten félbehagyott mondatok vagyunk, visszanyelt sírások, kukába dobott ötletek. Te vagy minden könyv a polcomon, amit még nem olvastam el. Egy giccses Coelho-idézet, füzetből kitépett papírfecni, egy buszon elkapott tekintet. Elszalasztott pillanatom vagy, amit nem fotóztam le, az üres Word-dokumentum, ami évek óta csak arra vár, hogy teleírjam. Te vagy az összes soha, amit valaha mondtak nekem. Azt hazudom, hogy már régen adtam egy Shift + Delete-et annak, ami kettőnk között volt, de nézd meg, hogy most is rólad írok. Ha az a bizonyos dal felcsendül, egy kicsit még mindig belehalok. Ha meglátom egy fotódat most is…Most is ott lebeg, hogy valami volt, valami lehetett volna, hogy valami mást még mondtam volna. Sokszor végigpörgetem azokat a mintha-képkockákat a fejemben. Ott álltunk a koncerttéren, a zenekar azt a számot játszotta, amit azóta is a közös dalunkként emlegetünk. Valami heves vitánk volt éppen, ordibáltunk egymásnak, mindenfélét vágtunk a másik fejéhez. Körülöttünk tombolt a pogó, a reflektorokból áradó fényben megcsillant a poharakból kilöttyenő sör. A mögöttem álló acélbetétes bakancsos rockercsávó meglökött, majd a „Bocs, szevasz, Csabi vagyok amúgy, bocs mégegyszer!” monológja kíséretében rázta is a haját tovább. A mögötted lévő lány cigifüstje függönyt húzott közénk. Az utolsó fülsüketítő gitárszóló már lassított felvételként játszódott le. Mi tartottuk egymással a szemkontaktust, erősen kapaszkodva a másikba, non-verbális kommunikációba bocsátkozva. Közelebb léptél és a háttér elhalkult, a belső zűrzavar pedig egyre hangosabb lett. A színpadon sípol a mikrofon, körülöttünk mindenki torkaszakadtából üvölt, de ez már mind csak foszlány, amire a tudatalattim emlékszik csupán. A földet bámultad, én meg idegesen kocogtattam sörösüvegen az ujjaimon lévő gyűrűket. Aztán felnéztél. Kék szemeidet az enyémekbe fúrtad. Az üveg lejjebb csúszott a kezemből, de az utolsó pillanatban sikerült megszorítanom. Vonakodva ugyan, de felemeltem a kezem, hogy feléd nyúljak. És azt merted tőlem kérdezni, hogy „Mi ez az érzés?”. Na, itt szakad el a kép, recsegve-ropogva. Visszafogtam az akkor bennem feszülő mondatokat. Pedig ott kellett volna rád zúdítanom mindent. De nem kell az a pillanat, amikor elfordulsz tőlem. Így önzően meghagytam a gondolatokat magamnak. Nem tudtál volna velük mit kezdeni, csak kérdőn pislogtál volna rám. Aztán az egyik ismerősöd megjelent a tömegben, kézen ragadott, és egy illuminált „gyereigyunkmegegyvodkát”-tal elráncibált előlem. Visszafordultál, miközben távolodtatok. Gyáva vagyok az érzéseimhez irántad. Rám néztél, és olyan volt, mintha...De aztán mégsem.

Firkálta: Frappe

4 megjegyzés:

  1. Jaj én nagyon szeretem ezt az írást! Annyira jól festesz a szavakkal, érzékelteted az általad/főszereplőd által megélt hangulatokat és olyan dinamikusan mesélsz, hogy rohant a szemem a sorokon. Nagyon kívántatja magát az olvasóval, füléről farkára láttam magam előtt a jelenetet. Erősek, nyersek, abszolút felismerhetők a monológok - mind-mind a személyiségjegyeid hordozói. Engem mindigis elcsábítottak az őszinte, gátlástalan lélek-vízesések, órák hosszat tudnék még görgetni és egeket súrolna a kíváncsiságom, hogy kiről, kikről, milyen koncertről van szó. Szerintem helye van ennek és még sok ilyen szuper történetnek egy nagyregényben/novellafűzérben. Hozzám hasonlatosan biztos, hogy sokaknak okoznál örömet egy olyan igazán csajos, "psszt, ezt csak halkan" szöveggyűjteménnyel. Húhh, ennyi. :))) Itt nincs helye a kötekedésnek, nem is lehetne! Ez te vagy, a te legsajátabb stílusodban. Köszi.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Muszáj visszafirkálnom, mert nagyon jóleső, amit írtál, én köszönöm!

      Törlés
  2. Hát, Réka, le vagyok nyűgözve. Nem gondoltam volna, hogy ezzel az arcoddal is meg fogok ismerkedni. Minden alkalommal meg tudsz lepni, te lány. Teljesen egyet kell értenem Dzsábával. Olvasás közben szinte rágtam a körmömet, hogy vajon ki lehet az a titokzatos kék szemű, és a mintha folytatására is kíváncsi lettem volna. Olyan finoman és mégis hatásos érzékeltetéssel öntöd szavakba az érzelmeidet, hogy minden egyes mondat lezártával egyre inkább növeled a feszültséget az olvasóban. Amúgy nem kifejezetten gondolom úgy, hogy ez olyan tipikus csajos leírás lenne, mert annál sokkal több szenvedély és meg nem válaszolatlan kérdés bujkál a történetben. A hangulatelemek pedig életre keltik a koncert emlékképeit, mintha mi is ott csápolnánk a tömegben és kívülálló figyelői lennénk ennek a pár másodperces eseménysornak.
    Köszönöm, magaddal vittél erre az érzelmi utazásra.

    VálaszTörlés