A rocksztár politikus, akit mindenki imád

Kanada miniszterelnökét, Justin Trudeau-ról beszélek. Az ok, amiért teszem, igen egyszerű: azt vallom, hogy a nyilvánosságban szükségünk van olyan emberekre, akik példát mutatnak és inspirálnak másokat arra, hogy az életüket pozitív irányba billentsék. A politikusoknak nem szabadna visszaélniük azzal a befolyással és helyzettel, amiben ők vannak. Itthon megfigyeltem azt - különösen az idősebb korosztálynál -, hogy amikor egy politikusi beszédet hallgatnak, akkor legtöbbször csak legyintenek azon, amiket mond, azzal nyugtázván az egészet, hogy úgysem igaz, amiről beszél vagy nem fogja beváltani az adott ígéretét. Ezek a feltevések sokszor jogosak, de amire próbálok rávilágítani az, hogy ez a negatív hozzáállás a fiatalokat is eléri, magamon is észrevettem, hogy általában úgy állok hozzá a politikusok megnyilatkozásaihoz, hogy annak fele csak üres mellébeszélés és szépen hangzó közhely. Ha szimpatizálni kell valakivel, akkor én mindig is a fiatalabb politikusokhoz éreztem magam közelebb, mert úgy gondolom, nekik kellene reprezentálni minket, a fiatalságot, éppen ezért mindig felkapom a fejem, ha egy rendezvényen felszólal egy fiatal politikus, hogy „Na, most, majd végre, hallani fogok valami érdekeset is.” De ez a hatás valamiért mindig elmarad. A beszédek körülbelül ilyen szinten mozognak: „Annyira örülök, hogy ennyien eljöttetek és képviselitek a fiatalságot, az erőt, ami bennetek van, hogy egy jobb országot tudjunk létrehozni, együtt.” Tehát, nem érzem, hogy valaki hallatná az én hangomat is, abból a sokat emlegetett közösségi erőből nem sokat érzékelni.

Forrás: mashable.com

Justin Trudeau volt ezidáig az egyetlen olyan politikus, akire ténylegesen kíváncsi voltam, és az egész megjelenése és személyisége felkeltette az érdeklődésemet. Talán azért is, mert olyan normák szerint éli az életét és vezeti Kanadát, ahogy azt én elképzelném vagy elvárnám egy politikustól. Benne ténylegesen megvan az a fiatalság és erő, amiről mások csak beszélni tudnak. Kanadában úgy is referálnak rá, mint a „rocksztár politikus” vagy „man of the people”. Ezek a kijelentések szerintem sokat elárulnak arról, hogy Trudeau milyen személyiség. A fiatalok szimpatizálnak vele, már csak azért is, mert aktív a közösségi médiában, közvetlen és rendszeresen látni, hogy a szimpatizánsaival önfeledten fotózkodik, egyszóval: modern és lendületes. Nem az a mérvadó, hogy sokat Facebook-ozik vagy Twitter-ezik, hanem az, hogy pontosan ismeri azokat az eszközöket, amelyeken keresztül a fiatalokat el lehet érni, és az a fajta önfeledt nyitottság, amivel viszonyul az emberekhez pozitív hatást kelt, tagadhatatlanul is, a körülötte lévő atmoszféra az, ami az embereket arra sarkallja, hogy ugyanígy viselkedjenek másokkal, ahogy ő is teszi velük. Szerintem, a fiatalokban van a potenciál, ők tudnak új irányt és lendületet adni valaminek, az ötleteikkel, meg a világnézetükkel. A világ fejlődéséhez alkalmazkodni kell, és ezt csak az teheti meg, aki vagy maga is fiatal vagy megtalálja azt az utat, ami hozzájuk vezet. Lendületes és inspiráló emberekre van szükségünk, mert, ha látjuk, hogy jól működik a vezetés és pozitív energiákat kapunk azoktól az emberektől, akiket nap, mint nap látunk, az előbb vagy utóbb, de mindenképpen eredményez valami hatást, és ez, ahogy észrevettem, jó szokott lenni. Mindemellett, a Trudeau-val készült interjúknak is van egy könnyed, fiatalos hangvétele, kávézókban beszélget az újságírókkal, őszintén és nyitottan, semmi különleges felhajtás nincs körülötte. Ezek a kimondatlan üzenetek nagyon fontosak. Az úgy viszonyulj másokhoz, ahogy szeretnéd, hogy hozzád is viszonyuljanak elv Trudeau-nál nagyon jól érvényesül. A választási kampány során is igyekezett pozitív üzeneteket átadni, míg mások azt ecsetelték, hogy az ellenfelek mit és miért nem tudnának megtenni, addig Trudeau inkább azt fejtette ki, hogy ők milyen változásokat tudnának hozni. Egy interjúban azt nyilatkozta, hogy különös figyelmet fordít arra, hogy értelmet vigyen abba a dolgoba, amit éppen csinál, mert nem szeretné csak „játszani a játékot”, hanem konkrét céljai vannak, amiket megszeretne valósítani. Például, Donald Trump első intézkedései között volt a muszlimok belépési engedélyeinek megszigorítása, Kanada miniszterelnöke pedig kijelentette, hogy minden háborús menekültet szívesen fogadnak, hiszen a különbözőség szerinte erősség, nem pedig hátrány. 

Forrás: netnewsledger.com

Annak ellenére, hogy ő Kanada második legfiatalabb miniszterelnöke, a gondolkodásmódja szerintem figyelemreméltó. Az egész világról alkotott képe és a filozófiája is. A vele kapcsolatban a média által legtöbbször felhozott tulajdonság az, hogy büszkén feministának vallja magát. Ezen belül pedig olyan dolgokról beszél, és igyekszik rá felhívni a figyelmet, mint a tisztesség, tisztelet, egyenlőség és, az, hogy a lehető legtöbbet és legjobbat hozzuk ki a világunkból. Ez szerintem abban mutatkozik meg a legjobban, hogy a gyerekeit neveli a feleségével: a családi fényképekről szinte érződik a harmónia és az összhang, ami a családon belül van. Egy interjújában arról mesélt, hogy a kislánya lapozgatott egy magazint, és aztán elkezdte számokkal osztályozni a benne található embereket. Trudeau-nak erre az volt a reakciója, hogy elmagyarázta a kislánynak, hogy nem ítélhet meg embereket, csak a külsejük alapján. Továbbá azt is elmondta, hogy a feleségével igyekeznek azon, hogy a gyerekeinek meséljenek a mentális betegségekről, belső erőről, külső szépségről, valamint a melegek kérdéséről is, azért, mert szerintük fontos erről beszélni, hogy majd később tágabb látókörrel rendelkezzenek a világról. Ezek mind-mind egy olyan karizmatikus ember ismérvei, aki tisztában van azzal, hogy a gyűlölködés és a negatív gondolatok nem vezetnek sehová, éppen ezért éljünk együtt úgy, hogy tiszteljük a másikat és megpróbáljuk megérteni az ő helyzetét is.

Szerintem, ha több olyan politikus lenne, mint Justin Trudeau, akkor nagy mértékben megváltozna a politika az egész világon. Azért, mert neki szemmel láthatóan pozitív törekvései vannak és neki elhiszem, hogy azon dolgozik, hogy jobbá tegye Kanadát és ezáltal kicsit a világot is. Tisztelettel és odaadással végzi a munkáját, nem az látszik rajta, hogy beszédtechnikusok és stylistok dolgoztak azon hónapokat, hogy hazug képmutatással megnyerje az embereket, hanem az, hogy az ő személyisége valóban ilyen. A mondanivalója összeegyeztethető a tetteivel és ez lényeges különbség. Gyűlölködés helyett arra bíztat, hogy fogadjuk el egymást és ne legyen széthúzás. Kanadára mindig is jellemző volt a nyitottság és a szolidaritás, pontosan úgy, ahogyan Trudeau-ra is.

Frappe

Színészből (lelki)pásztor?

Színművészeti Kar – alapképzés és mesteri, Protestáns Teológiai Intézet – alapképzés és mesteri, jelenleg doktorandusz. Kelemen Attila Csongorral beszélgettem arról, hogyan választott színészi pálya után teológiát. Bár furcsa párosításnak tűnik, a beszélgetésből kiderül, hogy miként függ össze a kettő.

Mit gondoltál gyerekkorodban: mi leszel, ha nagy leszel?

Bár én nem emlékszem erre a kijelentésemre pontosan, egy holland nénivel beszélgettem, aki régen járt hozzánk, és azt mondta, hogy én amikor olyan négy-öt éves lehettem, ő is feltette nekem ezt a kérdést. Én pedig úgy válaszoltam, hogy olyasmi akarok lenni, ami az embereket boldoggá teszi. Tehát már akkoris, és ez a hitvallásom még most is megvan, hogy én nem tudnék végezni olyan munkát, olyan helyen, ahol úgy érzem, hogy nincs rám szükség. Tehát én nem vagyok híve annak, hogy az ember csak azért dolgozzon, hogy saját magát vagy családját fenntartsa, ennél szerintem sokkal többre van szükség. Ezt már gyerekként is így gondoltam. Viszont nem tudtam pontosan, hogy milyen szakma lehet ez. Olyanok jutottak eszembe, mint például orvos. Nagyon szerettem volna orvos lenni, hogy az embereken segítsek, na meg nagymamám is szerette volna. Egy időben zenész, karmester szerettem volna lenni, tudtam zongorázni, hegedűlni, furulyázni, jó volt a hallásom és a ritmusérzékem, s gondoltam hátha ez hasznomra válhat. Mert már azt is észrevettem nagyon fiatal koromban, hogy nagyon sok mindenhez értek: zongoráztam, szavaltam, fociztam. Arra jöttem rá, hogy ha ilyen sok mindennel foglalkozok, akkor ez nem az jelenti, hogy semmihez sem értek úgy igazán? Semmiben sem vagyok a legjobb? Végül aztán nem választottam zenei pályát, mert nagyon szerettem az Apáczai líceumban, ahhoz pedig zenelicibe kellett volna járnom. Szóval orvos, zenész, karmester, nyelvész, szakács, sőt történelemtanár, régész is szerettem volna lenni. Élveztem a történelmet, érdekelt, sok Indiana Jones filmet néztem, és a régészet romantikája megfogott. 

Végül színi és teológia mellett döntöttél. Akkor ez most hogy is van?

Nem volt tervben egyik sem, pláne az nem, hogy a kettő egymás után, vagy egyszerre. Tényleg tanácstalan voltam, amikor elvégeztem a sulit, mert úgy éreztem, hogy minden érdekel, hogy mindenhez értek egy keveset legalább. Valahogy aztán csak kellett egy döntést hozni, ami tulajdonképpen nem is tudom hogy született meg. Visky Ábel, Imecs Levente és Köllő Csongor akkor nagyon jó haverjeim voltak, színire készültek, győzködtek engem, hogy válasszam én is. Az biztos, hogy  a színészetet, diákszínjátszást addig is nagyon élveztem. Az is biztos, hogy nagyon nagy befolyással volt, hogy a barátaim oda készültek, bár végül nem kerültünk egy évfolyamra. Hogy kerültem én színire? Nem tudom. Felvételi előtt egy héttel döntöttem el, hogy oda megyek. És ez a színi esetében nem kis dolog, mert vannak olyanok, akik évekig járnak komolyan és lelkiismeretesen felkészítőkre. Én nem azt mondom, hogy nekem nem lett volna erre szükségem, de nagy segítség volt, hogy rengeteg versmondóversenyre, felolvasóversenyre jártam, színjátszottam. Úgy emlékszem, a felvételire kellett tíz verssel és két monológgal készülni, s nekem ezek már megvoltak a tarsolyomban. Így sikerült, hogy ilyen impulzív, rövid idő alatt született döntés után felvételiztem színire. A teológia viszont már ekkor is tervben volt, de csak rá három évre kezdtem el. 2005-ben érettségiztem, elkezdtem a színit, az alapképzést befejeztem 2008-ban. Ebben az évben elkezdem a teológiát és a színi mesterit is, amit 2010-ben végeztem el.

  A családod melyiket támogatta jobban?

Egyiket sem támogatták. Tényleg. Főleg egyiket sem! A színit azért nem, mert színház, s ugyanúgy, mint a legtöbb helyen, az itthoniaknak is megvoltak az előítéleteik ezzel szemben: dekadencia, nagy bulik, züllés, piálás, s na. De ugyanakkor az egyházat is ismertük már, abban nőttem fel, és főleg édesanya tudta, hogy ott sem lenne számomra rózsás a helyzet. Arra emlékszem, hogy színi felvételi előtt is, teológia felvételi előtt is bejött a szobámba, és nagyon érzékeny hangon, majdnem sírva azt mondta: „én bármiben támogatlak, de azt ajánlom, hogy ne”. Ő szerette volna, ha diplomatának megyek, ha olyasmivel foglalkozom, ahol nyelveket tanulok. Be is iratkoztam bölcsész karra, magyar-japán szakra, be is jutottam, de az a B terv volt, ha nem sikerül a színi. Aztán mama persze (még most is!) buzdít arra, hogy menjek orvosira, szerinte ennyi idő alatt már rezidens orvos lennék. De azért ígyis meg vannak elégedve az eddigi teljesítményemmel.

És te hogy érzed, sikerült a jó utat megtalálni?

Én úgy érzem, hogy igen, mert ahogy már mondtam, a gyerekkori álmom az volt, hogy olyan helyre kerüljek, olyan munkát végezzek, amivel az embereket boldoggá tehetem. Én meg voltam győződve arról, hogy színészként erre van lehetőség. Nagyon-nagyon élvezem az embereket megnevettetni, habár nem érzem azt, hogy különösen jó humorérzékem lenne. De ez nekem a legnagyobb öröm, ha másokat meg tudok nevettetni. A teológia esetében pedig nekem mindig magától érthetődő volt, hogy a lelkipásztori szolgálatra szükségük van az embereknek, még akkor is, ha nem tudják. Ez a gondolat már nagyon korán, tizenkét-tizenhárom éves koromban megfogalmazódott bennem, hogy biztosan szükség van arra, hogy az emberek békében éljenek egymással és Istennel. Még akkor is, ha azt mondják, hogy erre nincs szükségük. Ezért gondoltam arra, hogyha teológiát végzek, megtanulhatom miként lehet az emberekkel megéreztetni azt, hogy erre szükségük van, és mi tudja azt a szükségüket betölteni. Tehát saját magam részére mindkét döntés egyértelműen arra irányult, hogy embereket boldoggá tegyek vele.

Mesélj a színis éveidről!

Nagyon furcsák voltak a színis évek, egyáltalán nem tudtam, hogy mire számítsak. Köllő Csongival beszélgettem, aki már elsőéves volt, amikor én felvételiztem, és azt tudtam leszűrni, hogy nincs olyan dolog, amire számítani lehet. Nagyon sokan azt gondolják, hogy a színészek megtanulják, hogy kell egy részeget, bohócot, szenvedő hőst eljátszani. Sok-sok technikát tanultuk, viszont egyik sem olyan, ami kizárólagosít. Számomra szerintem a színi arra hasznos, hogy megismerd saját magad és engedd szabadon magad. Nagyon felszabadított engem. Az volt a nagy paradoxon, hogy van a sok előítélet a színészek világával kapcsolatban, nekem viszont a színi sokkal inkább a hitemet erősítette meg, minthogy a dekadenciába taszítson. Főleg azért, mert a színi alatt meggyőződtem arról, mivel általában az emberi létet kellett megismerni, hogy nem lehet az minden, amit mi látunk. Meggyőződtem arról, hogy a valóság sokkal több annál, mint amit mi meg tudunk magyarázni. A színi hihetetlenül sokat segített a hitbeli fejlődésemben, például én ott jöttem rá arra, hogy alapjában véve én is bűnös vagyok. Én addig egy jó fiú voltam, nem ártottam egy légynek se (legalábbis azt gondolom), mindenkihez kedves voltam, s nem mintha ez megváltozott volna azóta, de megtapasztaltam azt, hogy bennem is megvan a gyűlölet, a féltékenység, az irigység, a bosszúvágy, a pajzánság. Bennem is megvannak, csak nem jönnek mindig elő. Éppen ezért, Istennek a kegyelmét is sokkal nagyobbnak tapasztaltam meg, mert rájöttem arra, hogy mi az, amit Isten kegyelme visszatart bennem. Csak egy impulzus kell ahhoz, hogy ezek a negatívumok előjöjjenek, ha nem tudom megfékezni.

És miért hagytad ott akkor a színészi pályát?

Nem akartam otthagyni a pályát egyáltalán. Mikor elvégeztem az alapképzést harmadév végén, egyáltalán nem volt biztos, hogy nem maradok színész. Csak itt jött be az újból, ami a gyerekkori álmom: hogy olyasmit végezzek, amiről tudom, hogy szükség van rá, amit az emberek szívesen látnak. Érdekes módon ezt a színházban nem tapasztaltam meg. Sokan mondták azt, hogy van bennem tehetség, hogy folytassam ezen a pályán, mert sokra vihetném. De ez nekem nem volt motiváció! Nekem az lett volna motiváció, ha valaki azt mondja, hogy: „csináljad, mert úgy élvezem azt, ahogyon játszol” vagy „úgy szeretem azt, amit csinálsz” vagy „többet kéne játsszál”. Tehát nem éreztem azt, hogy igazán szükség lenne rám. Főleg a színházaknál az van, hogy a színésznek a munkája alapjából véve kompetitív. Ha nem magának való egy kicsit, akkor meghal a pályán. Én nem éreztem magam elég erősnek ehhez. Alapjában véve konfliktuskerülő vagyok. Egy eléggé önző szakma amúgy, persze vannak ilyen ideálok, hogy akkor jó egy színész, mikor a legtöbbet tud adni magából. A színpadon így van, de a kulisszák mögött ez nem annyira érvényes. Úgy gondoltam, hogyha ezen a pályán maradok, az csak azért lesz, hogy legyen egy munkám. Ami amúgysem biztos megélhetés, de ez engem nem is motivált soha. Ha tudtam volna, hogy igazán szükség van erre, akkor lehet, hogy megmaradtam volna színésznek. Egyszer valaki azt mondta nekem, hogy jó színész sok van, de jó lelkipásztor kevés, és arra még nagyobb szükség van. És én akkor azt gondoltam magamban, hogyha jó színész sok van (én magamat sosem tartottam jó színésznek, csak közepesnek), akkor közepes mennyivel több lehet.

Egy lelkész kérdezte meg egyszer tőlem, hogy melyik égetőbb: a színpad vagy a szószék. Azt mondtam, hogy így nem kérdezte meg tőlem még senki, csak úgy, hogy melyiket szeretem jobban. De akkor sem tudtam rá válaszolni. Tudod hogy fogalmazom meg magamnak? A színház a szenvedélyem (most is nagyon hiányzik), a lelkipásztori szolgálat pedig hivatásom.

A teológus éveid hogyan teltek? Tanultál már Svájcban, Hollandiában. Mik a különbségek az itteni oktatáshoz képest?

Elkezdtem a teológiát itt Kolozsváron, elvégeztem három évet, aztán Bernben voltam egy évet. Aztán ismét itthon, majd Hollandiában egy évet. Nagy különbségek vannak, mivel teljesen más a lelkiség. Nem mentalitás vagy kultúrabeli különbségek, hanem én úgy éreztem, hogy lelkiségi különbségek. Svácjban nagyon-nagyon liberális volt, és ez nekem kicsit meglepetés volt, bár számítottam rá. De azért nagyon markáns dolog volt. Megismertem egy teljesen más gondolkodást, mint ami itthon van, mert a svájcihoz képest az itteni teológia és gondolkodás sokkal konzervatívabb. Ez által, hogy megismertem az ottani gondolkodást, sokkal inkább megismertem a sajátomat. Sokkal inkább tudtam értékelni azt, ami pozitív itt, de a hiányosságokat is megláttam. Édesapám, aki lelkipásztor és teológiai tanár, nem nyomott sohasem a lelkipásztori pálya felé. Azt mondta, hogy nagyon gondoljam meg, de annak a jótanácsának, hogy ne 18 évesen kezdjem el, még most is örülök, hogy megfogadtam. Nem indokolta meg, hogy miért, viszont most rájöttem. Így megóvott egy olyan krízistől, ami sok elsőéves teológust érint, hogy amikor elkezdik a teológiát, van egy ideális elképzelésük erről: olyan lelkiséggel találkoznak majd, amit ők szeretnének továbbadni, mindent megtanulnak azzal kapcsolatban, ami a lelkipásztori szolgálathoz szükséges. De nyilván a teológiai is csak egy emberi intézmény. Egy sokkal tudományosabb képet tár elénk a teológia, mint amit egyesek várnának. Örülök, hogy megfogadtam édesapám tanácsát és vártam egy pár évet, nem mintha sokkal érettebb lettem volna, de főleg a színin megtanultam azt, hogy ha nem állsz valamihez nyitottan hozzá, annak nem lesz jó vége.

Ezek szerint ekkora különbségek lennének?

Svájc nagyon liberális. Svájcban aki teológiát tanul, annak nem kötelező hinnie Istenben.  Viszont az nem kimondottam lelkipásztori képzés. Csak teológia, mint tudomány. De éppen ezért, mert nem voltak mind hívők, jó volt velük megismerkedni, mert láttam azt, hogy mi él a világban, milyen gondolatok forognak az emberi köztudatban, legyen az panteizmus vagy new age-es elképzelések. Ezek mindenképpen gazdagítják a saját elképzelésemet, meg vagyok győződve, hogy nem úgy tudod megőrízni azt, aki te valójában vagy, hogy minél kevesebb impulzust engedsz magadhoz közel, hanem éppen az által, hogy minél többet. Automatikusan meglátod azt, hogy mivel azonosulj, mivel ne, és így erősödik az istenképed. A holland teológia valamivel közelebb állt az ittenihez, valamivel konzervatívabb. Én nem vagyok annak híve, hogy a konzervatizmus alapjában véve egy jó jelző, de mégis más a lelkület, teljesen más volt a kampeni teológián tanulni, mint a berni teológián. De mindkettő nagyon gazdagító volt. A kampeni teológiát tanulmányi szempontból nagyon vagánynak találtam, mert teljesen másképp tanítanak ott, mint itt. Nálunk még nagyon klasszikális a tanrendszer. Bejön a tanár, elmondja a kurzust, bővített változatban megvan a syllabus, vizsgázol belőle, és le van tudva. Mindebből te mit jegyeztél meg, minek veszed hasznát, az nagyon viszonylagos.

Miben látod a legnagyobb különbséget a kampeni és itthoni teológia között?

Hollandiában úgy folyt a tanítás, hogy egyrészt rengeteget kellett olvasni. Hollandiában egy év alatt többet olvastam, mint itt öt év alatt. Úgy kellett a könyveket olvasni, hogy mindegyikről olyan kivonatot kellett írni, ami nem a könyvnek a vázlata, hanem a saját gondolataidat és saját összevetéseidet más könyvekkel, irodalommal szemben mutatja meg. Itthon úgy vagy nagyfiú, ha valahogy elvégzed az egyetemet, akár puskázással, akár úgy, hogy valaki más megírja helyetted a dolgozatot, a tanár pedig nem veszi észre. Hollandiában ez fel sem merül. Mindegyik könyv vázlata annyira egyedi és személyes, hogy nem lehet copy-paste-elni. Tehát ott tényleg minden egyes könyvnél te magadnak meg tudod fogalmazni, hogy mi az, amit ebből tanultál. Itthoni vizsgákon tudsz két tételt, olyan szerencsés vagy, hogy a 16 közül pont azt húzod ki, amelyiket tudod, s akkor örülsz annak, hogy jól sikerült a vizsgád. De van 14 tétel, amihez lehet, hogy semmit sem értesz. Amikor tanulsz, mindig arra gondolsz, hogy minden fontos, mert előjöhet a vizsgán, nem az a hátsó gondolat vezet téged, hogy mi az, aminek tényleg hasznát veszed és építő jellegű. És ez nagyon szomorú.

Említetted az elején, hogy holland nővel beszélgettél. Ezek szerint tudsz hollandul. Prédikáltás is már?

Igen. Ha azt vesszük, hogy érzem magam Hollandiában a szószéken és itt, ezek között nincs különbség. A között van viszont különbség, hogy hogyan tudom kifejezni magam hollandul és magyarul. Még magyarul is sokszor van nyelvbotlásom vagy fogalamazási problémám, hollandul még nagyobb a veszélye. Ezért hollandul minden prédikációt szépen kiírok, ott van előttem a biztonság kedvéért. Magyarul is ki szoktam, de próbálom inkább leszűkíteni. Hollandul kinyomtatom a teljeset, de nem kötelező jellegű, van hogy eltérek tőle, mikor mit hoz a helyzet. Van, hogy prédikálsz, s érzed egyszer az embereken, hogy nem értik, s akkor próbálod másképpen kifejteni, más szempontból megvilágítani. Az az érdekes, hogy Hollandiában egy teljesen más prédikálási stílus van. Csináltam már olyat, hogy volt egy magyar prédikációm, és el akartam mondani hollandul. Próbáltam lefordítani, de arra gondoltam, hogyha azt elmondom ott, engem nagyon furcsán fognak nézni, mert más retorikai fogásaik vannak. Fordítva is ugyanaz van. Holland prédikációt magyarra fordítva is nagyon más lesz. Csináltam viszont olyat, hogy holland prédikáció alapján magyarul prédikáltam, azt vittem fel a szószékre.

Másak lennének a holland igehallgatók?

Lehet, hogy a holland igehallgatási kultúra másabb, mint itt, mert figyelmesebbek. Lehet, hogy az ember azért megy el istentiszteletre, hogy tényleg próbáljon meg figyelni. Általánosítva, egy holland igehallgatónak akkor lesz jó az istentisztelet, ha minél többet megért a prédikációból. Itt nálunk, általánosítva, sokszor ez a benyomásom, hogy akkor érzi a templomjáró jónak az istentiszteletet, ha elmegy és ott  van.

Egy volt püspök azt mondta neked egy szolgálatod utád, hogy ezentúl a teológusokkal először a színit kell elvégeztetni. Mit gondolsz erről?

Legáción voltam a volt püspök gyülekezetében. Legáció alatt azt kell érteni, hogy másodéves kortól a sátoros ünnekepen kötelező módón el kell menni a teológusoknak egy gyülekezethez, és besegíteni az igei szolgálatokban. Azért jó ez, mert egyrészt gyakorlat, megismered a gyülekezeteket, és az a lelkipásztor, akihez mész, tanácsokad ad neked. Én ennek mindig is nagyon örültem, ha volt egy ilyen kiértékelő beszélgetés. A püspök úr ezt nagyon komolyan veszi. Akkor mondta, hogy úgy látja, nálam az átadással nincsen gond. Ha van is, mit átadni, ha jó a prédikáció, akkor nem lesz azzal gond, hogy nem tudom átadni, mert megvannak a készségek és képességek, amik ezt lehetővé teszik.  Én azt mondtam neki, hogy meg vagyok győződve arról, hogy ez nem csak alkati vagy jellemi vonásoktól függ. Ez nem azért van, mert nekem tehetségem, hanem ezeket fejleszteni lehet. Én szívesen segítek ebben többi társaimnak is (azóta a Protestáns Teológiai Intézetben beszédtechnikát tanít - szerk. ). Ebben a helyzetben érzem a legnagyobb hozatékát annak, hogy én színit végeztem. Nem azt, hogy technikákat sajátítottam el, megtanultam artikulálni, megtanultam a hanglejtésemmel valamit szebben kifejezni. A lényeg, hogy megtanultam ezeket kezelni. Így egy olyan magabiztosságra lehet szert tenni, hogy engeded saját magadat, hogy testeddel, hangoddal, arckifejezéseddel próbálj kifejező lenni. Én ezt úgy próbálom megmagyarázni magamnak, hogy sok olyan lelkipásztor van, aki a szószéken más, mint azon kívül. Nekem az a benyomásom, hogy én a szószéken sem magyarázok sokkal különféleképpen, mint például most. Annyi különbséggel, hogy nagyobb térben állok és nagyobb hangerővel kell beszélnem.

Tanulmányi éveid alatt megnősültél. Te részben itt vagy, feleséged Hollandiában. Hogy viseled ezt a 2000 km távolságot?

Van már régiségünk benne, mert 2005-ben ismertem meg, 2013-ban volt az esküvőnk, ami azt jelenti, hogy 8 évig éltünk távkapcsolatban. És amikor kérdezték az emberek, hogy mióta vagyunk együtt, mindig úgy szoktam mondani, hogy 8-szor 2000, azaz 8 év szorozva 2000 km. Nem volt könnyű, de egy idő után megszokod. De attól még nem lesz könnyebb. Azt mondhatom, hogy most 3 hónapja vagyunk külön. Teljesen más most férj-feleségként távkapcsolatban lenni, mint barát-barátnőként. De hála Istennek, elég nehezen viseljük. Az lenne a baj, ha könnyen viselnénk. Annak viszont örülök, hogy 2-3 hetente találkozhatunk, nagyon olcsók a WizzAir-es jegyek. De az az érdekes, mivel két teljesen más kultúrához tartozunk, próbálunk magunk között kialakítani egy olyanfajta lelkületet, saját kultúrát, ami se nem holland teljesen, se nem magyar teljesen. Igyekszünk mindkét kultúrából csak a pozitívumokat megtartani. Ez kulturális evolúció. Persze ez nem sikerül. Viszont az a helyzet a mi esetünkben, hogy Alie is nagyon szereti az ő családját, saját népét, saját kultúráját, és ugyanúgy én is. És éppen ezért úgy döntöttünk, hogy nem tervezhetünk hosszú távra. Nem mondhatjuk azt, hogy nekünk a jövőnk hosszú távon Erdélyben vagy Hollandiában van, mert ez nem lenne tisztességes a másikkal szemben. Én Alie-nak nem mondhatom azt, hogy soha nem laknék Hollandiában hosszú távon. Alie sem mondja azt nekem, hogy soha nem lakna itt hosszú távon. Mindig csak rövid vagy közepes távon tervezünk. 

Párkereső

Találd meg a párokat!