Mintha-képkockák

Rám nézel és olyan, mintha…De aztán mégsem. Mi ketten félbehagyott mondatok vagyunk, visszanyelt sírások, kukába dobott ötletek. Te vagy minden könyv a polcomon, amit még nem olvastam el. Egy giccses Coelho-idézet, füzetből kitépett papírfecni, egy buszon elkapott tekintet. Elszalasztott pillanatom vagy, amit nem fotóztam le, az üres Word-dokumentum, ami évek óta csak arra vár, hogy teleírjam. Te vagy az összes soha, amit valaha mondtak nekem. Azt hazudom, hogy már régen adtam egy Shift + Delete-et annak, ami kettőnk között volt, de nézd meg, hogy most is rólad írok. Ha az a bizonyos dal felcsendül, egy kicsit még mindig belehalok. Ha meglátom egy fotódat most is…Most is ott lebeg, hogy valami volt, valami lehetett volna, hogy valami mást még mondtam volna. Sokszor végigpörgetem azokat a mintha-képkockákat a fejemben. Ott álltunk a koncerttéren, a zenekar azt a számot játszotta, amit azóta is a közös dalunkként emlegetünk. Valami heves vitánk volt éppen, ordibáltunk egymásnak, mindenfélét vágtunk a másik fejéhez. Körülöttünk tombolt a pogó, a reflektorokból áradó fényben megcsillant a poharakból kilöttyenő sör. A mögöttem álló acélbetétes bakancsos rockercsávó meglökött, majd a „Bocs, szevasz, Csabi vagyok amúgy, bocs mégegyszer!” monológja kíséretében rázta is a haját tovább. A mögötted lévő lány cigifüstje függönyt húzott közénk. Az utolsó fülsüketítő gitárszóló már lassított felvételként játszódott le. Mi tartottuk egymással a szemkontaktust, erősen kapaszkodva a másikba, non-verbális kommunikációba bocsátkozva. Közelebb léptél és a háttér elhalkult, a belső zűrzavar pedig egyre hangosabb lett. A színpadon sípol a mikrofon, körülöttünk mindenki torkaszakadtából üvölt, de ez már mind csak foszlány, amire a tudatalattim emlékszik csupán. A földet bámultad, én meg idegesen kocogtattam sörösüvegen az ujjaimon lévő gyűrűket. Aztán felnéztél. Kék szemeidet az enyémekbe fúrtad. Az üveg lejjebb csúszott a kezemből, de az utolsó pillanatban sikerült megszorítanom. Vonakodva ugyan, de felemeltem a kezem, hogy feléd nyúljak. És azt merted tőlem kérdezni, hogy „Mi ez az érzés?”. Na, itt szakad el a kép, recsegve-ropogva. Visszafogtam az akkor bennem feszülő mondatokat. Pedig ott kellett volna rád zúdítanom mindent. De nem kell az a pillanat, amikor elfordulsz tőlem. Így önzően meghagytam a gondolatokat magamnak. Nem tudtál volna velük mit kezdeni, csak kérdőn pislogtál volna rám. Aztán az egyik ismerősöd megjelent a tömegben, kézen ragadott, és egy illuminált „gyereigyunkmegegyvodkát”-tal elráncibált előlem. Visszafordultál, miközben távolodtatok. Gyáva vagyok az érzéseimhez irántad. Rám néztél, és olyan volt, mintha...De aztán mégsem.

Firkálta: Frappe