2017. október 29., vasárnap

Ténnap vótam mámámni és öttem jó téfeles popát – avagy az inaktelki népi örökségek

Kós Károlynak a kalotaszegi emberről írt jellemzését összefoglalva azt mondhatjuk, hogy egyike a szép magyar emberfajtáknak: középtermetű, csontos és szikár, egyenes tartású, délceg, műveltsége átlagon felüli, takarékos, általában módos, de nem gazdag. Igazán ritka a nagygazda, de koldusa sincsen. Egyedülálló a szellemisége, í-ző nyelvjárása, szókincse, népköltészetének kifejezésmódja. „Halad ugyan a világ anyagi és szellemi civilizációjával, de őrzi is azt, ami a magyar nyelvterület egyedisége, kalotaszegi jellege.”[1]

A Kolozsvártól 30 km-re fekvő Inaktelke zömében magyar lakosú falu. Az inaktelki gyerek beleszületik egy különleges, egyedi életformába, szokáskultúrába, jellegzetes hagyományok ölelik körül, de ugyanilyen intenzíven – bár a városhoz képest kétségkívül fáziskéséssel – hatnak rá a modern, globalizált világ trendjei is. Régen a hagyományokat organikus módon örökítették generációról generációra, a gyermekek belenőttek apáik és nagyapáik örökségébe. Ma azonban a szülőknek egyre kevesebb ideje, alkalma van az átadás folyamatára, ámbár nagy örömmel fogadják azt, ha a gyerekeik ragaszkodnak a tradíciókhoz.

Mert Inaktelke büszke hagyományaira.

                Az emeletes kőházak között ott rejtőznek még a régi, faragott oromzatú, pávás házak. A legtöbb gazdag néprajzi gyűjteményt rejt magában. Ott rejtőznek a cifra szobák (tisztaszoba, falusi szoba) a festett bútorokkal, festett tányérokkal, a csillogó népviselettel, szőttessel, varrottassal. Inaktelkén, bár kisebb-nagyobb megszakításokkal, de már a 20. század első felétől létezett szervezett néptánccsoport. A népi hiedelmek sem idegenek a falu lakói körében, bizonyos mértékben jelen vannak a babonák az emberek életében, amik évszázadokon keresztül öröklődtek nemzedékről nemzedékre. Ha nem is hisznek bennük teljes mértékben, azért tiszteletben tartják a régi hiedelmeket.

                A falu gyermekei másféle értékeket képviselnek, hordoznak, mint a városi gyermekek többsége. Ismereteiket, élettapasztalataik nagy részét nem a tömbház sarkánál, nem a tévéből, az internetről szerzik, hanem nagyrészt a mindennapi életből. A falusi gyermek sokkal közelebb van a élet nagy eseményeihez. Átéli azt, ami a falu teljes lakosságát érinti: a születést, keresztelést, az eljegyzést, az esküvőt, a közös nagy ünnepléseket, s a halál, a temetés sem tabu számára. Nem tagadható azonban az, hogy a régi, esti beszélgetéseket a családban felváltotta a tévénézés, ezért is marad hiányos a gyermekeknek a hagyományokról való ismerete. A mezőre sem megy már együtt a nagycsalád. A gyerek otthon marad tanulni, tekeregni, tévézni. Esetleg egy idős nagymama gondjaira bízzák, aki nem igazán bír vele, főleg a fiúgyermekkel. Igaz, már egyre kevesebben dolgozzák meg a földet is.

A falu minden lakosa a sajátos inaktelki nyelvjárást használja a mindennapi beszédben. Azonban a gyerekek az óvodában és az iskolában az irodalmi nyelvet igyekeznek használni, valamint a felnőttek is próbálják a köznyelvet alkalmazni, „úriasan” beszélni, ha nem falubelivel állnak szóba. Vasas Samu, számos Kalotaszeg-témájú néprajzi munka szerzője is említi, hogy gyűjtése során gyakran találkozott nyelvi következetlenségekkel. „Ezek abból adódnak, hogy az adatközlők saját nyelvjárásukban beszélnek ugyan, de néha eszükbe jut, hogy többé-kevésbé hivatalos vallomást tesznek, és ekkor köznyelvi kifejezéseket kezdenek használni.”[2]

Néhány példán keresztül bemutathatóak az inaktelki tájnyelv sajátosságai.
- alaki tájszavak (a vele megegyező köznyelvi szótól kiejtésében, hangalakjában tér el, valamint a köznyelvi beszélő számára általában érthető, köznyelvi megfelelőjével való összetartozása felismerhető):
a-á: ád, hágy
a-o: vosárnap, magos, fokad
a-u: kukukkmadár
e-é: té(j), kél, széd, mér, bé, meglés
e-ë: ëgenyes, ëgyház, ëgy, dërëkam, kënyér, tënyerem, ëccer, dëcka
e-i: körti
e-ö: töttem, öttem, vöttem, löttem
é-e: hetfü
é-i: törviny, leginy, pinz, enyim, kezin, nevit, fejin, szeginy, pintek, ides, idesanyám, idesapám, beszil
é-í: bír, kír, kíső, rígen, níz, szíl, határszíl, mírtík, fejís, fizetís, vetís, születís, kíminy, hitetlensíg, játík
i- ë: ëlyen, hëába, tëéd, mëénk, tëétek
i-ü: üdő
o-a: magyaró
o-u/ú: ivutt, lú, kúdus
ő-ű: űvéle, ű, űtet, űk
ö-ü/ű: tüvis, bű, fűkötő, kű, szű, gyükér, hetfü
u/ú-o/ó: johok, tanól, savanyó
ü-e: feredni
ü-i: fil, innep
ü-ö: csötörtök, gyömőcs, öveg, fövet legel
- hangkiesés magánhangzó-hosszabbodással: té (tej), gyút (gyújt), nyút (nyújt), ód (old), tód (told), ódal (oldal), főd (föld)
- rövidülés: halgat
- hosszabbodás: vélle, vállok, piross, magoss, aloll, válla
- határozóragok használata: pálinkafőzni, búzavetni, anyámni, Erzsini, anyámnul, Erzsinül.

Ha egy mondattal kellene szemléltetni az inaktelki jellegzetes beszédmódot:

Ténnap vótam mamámni és öttem jó téfeles popát (Tegnap voltam nagymamámnál és ettem finom tejfölös kenyeret).

Akinek a köznyelven kívül anyanyelvjárása is van, nem egyszerűen csak eggyel több magyar nyelvváltozatot sajátított el, hanem kétfajta kultúra birtokosa is lett. És Kalotaszeg népének magyar nyelve egyike a legszebb, legtisztább és leggazdagabb magyar nyelvjárásoknak a mai napig[3].   


Bónusz mese: Ilók és Mihók

Vót egy leginy a faluban, úgy hítták, hogy Mihók. Vót égy léány, azt úgy hítták, hogy Ilók. Úgy gondolták, hogy azt a két személyt összeházasítják égyütt. Meg kellett kezdeni a dógot.

Elindította Mihókot az anyja, hogy menjen el a léányhoz. El is ment Mihók, nagy fogadtatás vót, mikor jött hazafelé adtak neki ajándikba égy tűt.
Hazamenyen, kérdi az anyja:
– Na, fiam, mit vittél a léánynak?
– Nem vittem semmit, de én kaptam!
– Mit kaptál?
– Égy tűt!
– Há hunn van?
– Jött égy szekir, teli vót színával, s beléhajíttottam.
– Jaj, fiam, há azt nem úgy kellett vóna! Mír nem tötted a kalapod karimájába, hogy lássák, ajándikot kaptál.
– Nem baj idesanyám, máskor úgy teszek!

Ment Mihók másodszor. Mikor ment, kapott ajándikba égy ekevasat, hogyha menyen szántani, legyen felszerelise. Mit gondolt Mihók, bétötte a kalapja karimájába. Rángatta a fejit, húzta, há gondolta ű bizony nem cipeli, elhajította.
Hazamenyen, kérdi az anyja:
– Fiam, mit vittél?
– Nem vittem semmit, de én most is kaptam! Kaptam égy ekevasat.
– Há hunn van?
– Há azt mondta idesanyám, hogy tegyem a kalapom karimájába, odatöttem, rángatta a fejemet, elhajítottam.
– Jaj, kedves fiam, azt nem úgy kellett vóna! Azt úgy kellett vóna, hogy vedd a hátadra, s úgy hozd haza, s itthun hasznát vettük vóna.
– Nem baj, idesanyám, máskor úgy teszek!
Na elmenyen megint, mit gondolnak a léányék, adnak neki ajándikba égy kutyát. Mikor a kutyát felveszi a hátára, a kutya mardossa a hátát, ű gondolta magába, leteszi, s elkergeti, menjen a dógára.
Menyen haza, mondja:
– Idesanyám, kaptam égy kutyát.
– Há hunn van, fiam?
– Há felvöttem a hátamra, de úgy harapta a hátamat, hogy el kellett hajítsam.
– Jaj, há mír nem kötöttél égy kis mazzagot a nyakába, s híjjad, hogy: kuszukám, kuszukám.

Mikor ment megint, akkor adtak neki égy nagy tábla szalonnát, megkötötte égy mazzaggal, s mind hítta: kuszukám, kuszukám. Amennyi kutya került a faluba, mind utána szaladt, s mire hazament, a szalonnát megöttik.
– Fiam, há megint adtak valamit?
– Adtak idesanyám, égy nagy tábla szalonnát.
– Há hunn van, fiam?
– Kötöttem réá égy mazzagot, híttam: kuszukám, kuszukám. A kutyák mind megöttik.
– Jaj, fiam, azt nem úgy kellett vóna, hanem szípen hozd haza, s tedd fel a híjuba a füstre, annak ott lött vóna a helye, s onnét mik megeddegéltük vóna.
– Na, hagyja el idesanyám, máskor úgy teszek.

Menyen megint, adnak neki égy bornyút. Felveszi valahogy a hátára, hazacipeli, felviszi a híjuba, felköti a füstre. Kérdi az anyja:
– Fiam, adtak megint valamit?
– Adtak, idesanyám, égy bornyút.
– Há s hunn van?
– Felvittem a híjuba, felkötöttem a füstre.

Mire mentek, már a bornyú nem ílt. Na, most már mit csináljon Mihók, mondja az anyja:
– Fiam, semmit nem jól csinálsz!
– Én mindig úgy csináltam, ahogy ked mondta.
– Na, fiam, ezt a bornyút szípen égy mazzagon haza kellett vóna hozd, s mondjad neki: bocikám, bocikám. S vitted vóna bé az istállóba, békötötted vóna, s töttél vóna színát elejibe.

Na, menyen Mihók már sokadikszor a léányhoz, s azt mondja a léány anyja:
– Na, Mihók, többet nem kell gyere. Odaadjuk Ilókot, viheted.

Mikor Ilókot odaadják, hamar eléveszi a mazzagot, a nyakába köti, s mindenütt híjja: bocikám, bocikám, bocikám. Mikor hazamennek, béviszi a pajtába, megköti, teszen neki színát. Bémenyen a házba, mondja az anyja:
– Na, fiam, most vittél valamit?
– Nem vittem, idesanyám, de most ideadták a léányt.
– S há hunn van?
– Bé van kötve a pajtába, jönn nízze meg mélyen szíp. Töttem neki színát is, hogy egyík.

Menyen az anyja, mondja:
– Jaj, fiam, ezt nem így kellett vóna, bé kellett vóna hozd a házba, s szíp szemeket vessél reá.

Hamar kifutott Mihók az udvarra, kiszedte a tyúkoknak a szemit, amennyire tudta, s odahajigálta a léányra.
Na, béviszi a lányt a házba, megörvend az anyja, kezdődik a lakodalom, híresztelik, hogy megházasodott Mihók, meghíjják az egísz falut, el is menyen a sok níp a lakodalomba. Na, a nagy evis, innepsig megvót, a két fiatalt felkűttik a pajtahíjára, hogy ott aludjanak.
Éccer mondja Ilók, hogy le ké menyjen mer’ van dóga.
Azt mondja Mihók:
– De nem hogy elszöksz!
– Há hogy szöknék el?
– Állj meg – azt mondja – hogy kössek valamit, égy kötelet valahova, hogy tudjalak felhúzni, amikor jössz.

Kötött a lábujjára égy mazzagot, avval Ilók lement. Várja Mihók, nem menyen Ilók. Éccer gondolja magába: hunn lehet? Közben Ilók mikor lement, kivezette a pajtábul a kecskét s felkötötte a mazzagot a lábára, s ott hadta, s Mihók nyugodtan várta. Éccer elkezdi a mazzagot rángatni, elkezd a kecske mekegni. Kéáttya Mihók:
– Jön, idesanyám, mert Ilók megkecskésedett. Nem szól semmit, csak mekeg.
Mikor ment az anyja, látta, hogy a léány nincs ott, csak a kecske fütyög a kötelen, mer’ azt rángatta felfelé.

S akkor osztán nem vót mit csináljanak, elmentek a menyasszony után, visszavitték, s akkor csináltak égy igazi lakodalmat, s azóta mindig égyütt íltek, amíg meg nem hóttak.

(Kalló Jánosné Kalló Katalin, szül. 1947)



[1] Boldizsár Zeyk Imre, Kalotaszeg, Kalotaszeg VII. évfolyam, 1996
[2] Vasas Samu, A kalotaszegi gyermek. A személyiségfejlődés néphagyományai Kalotaszegen, 1993
[3] Kós Károly, Hármaskönyv, 1993

(a rendelés: Latte)

2 megjegyzés:

  1. Kellemes néprajzi szöveg volt ez, jó volt felfrissíteni az ismereteimet, de új dolgokat is olvashattam. A bónusz mese pedig kellően vicces volt! :)
    Hiszti Kriszti

    VálaszTörlés
  2. Kalotaszegiként nagyon izgalmas volt leírva látni a mi ízes tájszólásunkat, úgyhogy külön köszönet ezért az ötletért. Vagánynak tartom, hogy saját élethelyzetedből indultál ki, és azt sikerült úgy tálalni, hogy valamilyen nyelvtani, irodalmi szál is körbefonja. Ugyanakkor a népi hagyományok, értékek ápolásának fontosságát úgy hangsúlyozod ki egy humorosabb, emészthetőbb keretbe foglalva, hogy végeredményként egy igazán olvasmányos írást sikerül kikerekítened. Kivetnivalóba nem igazán bukkantam, csupán annyit jegyeznék meg, hogy örültem volna még néhány mindennapi életből hozott példának.

    VálaszTörlés