Ténnap vótam mámámni és öttem jó téfeles popát – avagy az inaktelki népi örökségek

Kós Károlynak a kalotaszegi emberről írt jellemzését összefoglalva azt mondhatjuk, hogy egyike a szép magyar emberfajtáknak: középtermetű, csontos és szikár, egyenes tartású, délceg, műveltsége átlagon felüli, takarékos, általában módos, de nem gazdag. Igazán ritka a nagygazda, de koldusa sincsen. Egyedülálló a szellemisége, í-ző nyelvjárása, szókincse, népköltészetének kifejezésmódja. „Halad ugyan a világ anyagi és szellemi civilizációjával, de őrzi is azt, ami a magyar nyelvterület egyedisége, kalotaszegi jellege.”[1]

A Kolozsvártól 30 km-re fekvő Inaktelke zömében magyar lakosú falu. Az inaktelki gyerek beleszületik egy különleges, egyedi életformába, szokáskultúrába, jellegzetes hagyományok ölelik körül, de ugyanilyen intenzíven – bár a városhoz képest kétségkívül fáziskéséssel – hatnak rá a modern, globalizált világ trendjei is. Régen a hagyományokat organikus módon örökítették generációról generációra, a gyermekek belenőttek apáik és nagyapáik örökségébe. Ma azonban a szülőknek egyre kevesebb ideje, alkalma van az átadás folyamatára, ámbár nagy örömmel fogadják azt, ha a gyerekeik ragaszkodnak a tradíciókhoz.

Mert Inaktelke büszke hagyományaira.

                Az emeletes kőházak között ott rejtőznek még a régi, faragott oromzatú, pávás házak. A legtöbb gazdag néprajzi gyűjteményt rejt magában. Ott rejtőznek a cifra szobák (tisztaszoba, falusi szoba) a festett bútorokkal, festett tányérokkal, a csillogó népviselettel, szőttessel, varrottassal. Inaktelkén, bár kisebb-nagyobb megszakításokkal, de már a 20. század első felétől létezett szervezett néptánccsoport. A népi hiedelmek sem idegenek a falu lakói körében, bizonyos mértékben jelen vannak a babonák az emberek életében, amik évszázadokon keresztül öröklődtek nemzedékről nemzedékre. Ha nem is hisznek bennük teljes mértékben, azért tiszteletben tartják a régi hiedelmeket.

                A falu gyermekei másféle értékeket képviselnek, hordoznak, mint a városi gyermekek többsége. Ismereteiket, élettapasztalataik nagy részét nem a tömbház sarkánál, nem a tévéből, az internetről szerzik, hanem nagyrészt a mindennapi életből. A falusi gyermek sokkal közelebb van a élet nagy eseményeihez. Átéli azt, ami a falu teljes lakosságát érinti: a születést, keresztelést, az eljegyzést, az esküvőt, a közös nagy ünnepléseket, s a halál, a temetés sem tabu számára. Nem tagadható azonban az, hogy a régi, esti beszélgetéseket a családban felváltotta a tévénézés, ezért is marad hiányos a gyermekeknek a hagyományokról való ismerete. A mezőre sem megy már együtt a nagycsalád. A gyerek otthon marad tanulni, tekeregni, tévézni. Esetleg egy idős nagymama gondjaira bízzák, aki nem igazán bír vele, főleg a fiúgyermekkel. Igaz, már egyre kevesebben dolgozzák meg a földet is.

A falu minden lakosa a sajátos inaktelki nyelvjárást használja a mindennapi beszédben. Azonban a gyerekek az óvodában és az iskolában az irodalmi nyelvet igyekeznek használni, valamint a felnőttek is próbálják a köznyelvet alkalmazni, „úriasan” beszélni, ha nem falubelivel állnak szóba. Vasas Samu, számos Kalotaszeg-témájú néprajzi munka szerzője is említi, hogy gyűjtése során gyakran találkozott nyelvi következetlenségekkel. „Ezek abból adódnak, hogy az adatközlők saját nyelvjárásukban beszélnek ugyan, de néha eszükbe jut, hogy többé-kevésbé hivatalos vallomást tesznek, és ekkor köznyelvi kifejezéseket kezdenek használni.”[2]

Néhány példán keresztül bemutathatóak az inaktelki tájnyelv sajátosságai.

- alaki tájszavak (a vele megegyező köznyelvi szótól kiejtésében, hangalakjában tér el, valamint a köznyelvi beszélő számára általában érthető, köznyelvi megfelelőjével való összetartozása felismerhető):

a-á: ád, hágy

a-o: vosárnap, magos, fokad

a-u: kukukkmadár

e-é: té(j), kél, széd, mér, bé, meglés

e-ë: ëgenyes, ëgyház, ëgy, dërëkam, kënyér, tënyerem, ëccer, dëcka

e-i: körti

e-ö: töttem, öttem, vöttem, löttem

é-e: hetfü

é-i: törviny, leginy, pinz, enyim, kezin, nevit, fejin, szeginy, pintek, ides, idesanyám, idesapám, beszil

é-í: bír, kír, kíső, rígen, níz, szíl, határszíl, mírtík, fejís, fizetís, vetís, születís, kíminy, hitetlensíg, játík

i- ë: ëlyen, hëába, tëéd, mëénk, tëétek

i-ü: üdő

o-a: magyaró

o-u/ú: ivutt, lú, kúdus

ő-ű: űvéle, ű, űtet, űk

ö-ü/ű: tüvis, bű, fűkötő, kű, szű, gyükér, hetfü

u/ú-o/ó: johok, tanól, savanyó

ü-e: feredni

ü-i: fil, innep

ü-ö: csötörtök, gyömőcs, öveg, fövet legel

- hangkiesés magánhangzó-hosszabbodással: té (tej), gyút (gyújt), nyút (nyújt), ód (old), tód (told), ódal (oldal), főd (föld)

- rövidülés: halgat

- hosszabbodás: vélle, vállok, piross, magoss, aloll, válla

- határozóragok használata: pálinkafőzni, búzavetni, anyámni, Erzsini, anyámnul, Erzsinül.

Ha egy mondattal kellene szemléltetni az inaktelki jellegzetes beszédmódot:

Ténnap vótam mamámni és öttem jó téfeles popát (Tegnap voltam nagymamámnál és ettem finom tejfölös kenyeret).

Akinek a köznyelven kívül anyanyelvjárása is van, nem egyszerűen csak eggyel több magyar nyelvváltozatot sajátított el, hanem kétfajta kultúra birtokosa is lett. És Kalotaszeg népének magyar nyelve egyike a legszebb, legtisztább és leggazdagabb magyar nyelvjárásoknak a mai napig[3].   

Bónusz mese: Ilók és Mihók

Vót egy leginy a faluban, úgy hítták, hogy Mihók. Vót égy léány, azt úgy hítták, hogy Ilók. Úgy gondolták, hogy azt a két személyt összeházasítják égyütt. Meg kellett kezdeni a dógot.

Elindította Mihókot az anyja, hogy menjen el a léányhoz. El is ment Mihók, nagy fogadtatás vót, mikor jött hazafelé adtak neki ajándikba égy tűt.

Hazamenyen, kérdi az anyja:

– Na, fiam, mit vittél a léánynak?

– Nem vittem semmit, de én kaptam!

– Mit kaptál?

– Égy tűt!

– Há hunn van?

– Jött égy szekir, teli vót színával, s beléhajíttottam.

– Jaj, fiam, há azt nem úgy kellett vóna! Mír nem tötted a kalapod karimájába, hogy lássák, ajándikot kaptál.

– Nem baj idesanyám, máskor úgy teszek!

Ment Mihók másodszor. Mikor ment, kapott ajándikba égy ekevasat, hogyha menyen szántani, legyen felszerelise. Mit gondolt Mihók, bétötte a kalapja karimájába. Rángatta a fejit, húzta, há gondolta ű bizony nem cipeli, elhajította.

Hazamenyen, kérdi az anyja:

– Fiam, mit vittél?

– Nem vittem semmit, de én most is kaptam! Kaptam égy ekevasat.

– Há hunn van?

– Há azt mondta idesanyám, hogy tegyem a kalapom karimájába, odatöttem, rángatta a fejemet, elhajítottam.

– Jaj, kedves fiam, azt nem úgy kellett vóna! Azt úgy kellett vóna, hogy vedd a hátadra, s úgy hozd haza, s itthun hasznát vettük vóna.

– Nem baj, idesanyám, máskor úgy teszek!

Na elmenyen megint, mit gondolnak a léányék, adnak neki ajándikba égy kutyát. Mikor a kutyát felveszi a hátára, a kutya mardossa a hátát, ű gondolta magába, leteszi, s elkergeti, menjen a dógára.

Menyen haza, mondja:

– Idesanyám, kaptam égy kutyát.

– Há hunn van, fiam?

– Há felvöttem a hátamra, de úgy harapta a hátamat, hogy el kellett hajítsam.

– Jaj, há mír nem kötöttél égy kis mazzagot a nyakába, s híjjad, hogy: kuszukám, kuszukám.

Mikor ment megint, akkor adtak neki égy nagy tábla szalonnát, megkötötte égy mazzaggal, s mind hítta: kuszukám, kuszukám. Amennyi kutya került a faluba, mind utána szaladt, s mire hazament, a szalonnát megöttik.

– Fiam, há megint adtak valamit?

– Adtak idesanyám, égy nagy tábla szalonnát.

– Há hunn van, fiam?

– Kötöttem réá égy mazzagot, híttam: kuszukám, kuszukám. A kutyák mind megöttik.

– Jaj, fiam, azt nem úgy kellett vóna, hanem szípen hozd haza, s tedd fel a híjuba a füstre, annak ott lött vóna a helye, s onnét mik megeddegéltük vóna.

– Na, hagyja el idesanyám, máskor úgy teszek.

Menyen megint, adnak neki égy bornyút. Felveszi valahogy a hátára, hazacipeli, felviszi a híjuba, felköti a füstre. Kérdi az anyja:

– Fiam, adtak megint valamit?

– Adtak, idesanyám, égy bornyút.

– Há s hunn van?

– Felvittem a híjuba, felkötöttem a füstre.

Mire mentek, már a bornyú nem ílt. Na, most már mit csináljon Mihók, mondja az anyja:

– Fiam, semmit nem jól csinálsz!

– Én mindig úgy csináltam, ahogy ked mondta.

– Na, fiam, ezt a bornyút szípen égy mazzagon haza kellett vóna hozd, s mondjad neki: bocikám, bocikám. S vitted vóna bé az istállóba, békötötted vóna, s töttél vóna színát elejibe.

Na, menyen Mihók már sokadikszor a léányhoz, s azt mondja a léány anyja:

– Na, Mihók, többet nem kell gyere. Odaadjuk Ilókot, viheted.

Mikor Ilókot odaadják, hamar eléveszi a mazzagot, a nyakába köti, s mindenütt híjja: bocikám, bocikám, bocikám. Mikor hazamennek, béviszi a pajtába, megköti, teszen neki színát. Bémenyen a házba, mondja az anyja:

– Na, fiam, most vittél valamit?

– Nem vittem, idesanyám, de most ideadták a léányt.

– S há hunn van?

– Bé van kötve a pajtába, jönn nízze meg mélyen szíp. Töttem neki színát is, hogy egyík.

Menyen az anyja, mondja:

– Jaj, fiam, ezt nem így kellett vóna, bé kellett vóna hozd a házba, s szíp szemeket vessél reá.

Hamar kifutott Mihók az udvarra, kiszedte a tyúkoknak a szemit, amennyire tudta, s odahajigálta a léányra.

Na, béviszi a lányt a házba, megörvend az anyja, kezdődik a lakodalom, híresztelik, hogy megházasodott Mihók, meghíjják az egísz falut, el is menyen a sok níp a lakodalomba. Na, a nagy evis, innepsig megvót, a két fiatalt felkűttik a pajtahíjára, hogy ott aludjanak.

Éccer mondja Ilók, hogy le ké menyjen mer’ van dóga.

Azt mondja Mihók:

– De nem hogy elszöksz!

– Há hogy szöknék el?

– Állj meg – azt mondja – hogy kössek valamit, égy kötelet valahova, hogy tudjalak felhúzni, amikor jössz.

Kötött a lábujjára égy mazzagot, avval Ilók lement. Várja Mihók, nem menyen Ilók. Éccer gondolja magába: hunn lehet? Közben Ilók mikor lement, kivezette a pajtábul a kecskét s felkötötte a mazzagot a lábára, s ott hadta, s Mihók nyugodtan várta. Éccer elkezdi a mazzagot rángatni, elkezd a kecske mekegni. Kéáttya Mihók:

– Jön, idesanyám, mert Ilók megkecskésedett. Nem szól semmit, csak mekeg.

Mikor ment az anyja, látta, hogy a léány nincs ott, csak a kecske fütyög a kötelen, mer’ azt rángatta felfelé.

S akkor osztán nem vót mit csináljanak, elmentek a menyasszony után, visszavitték, s akkor csináltak égy igazi lakodalmat, s azóta mindig égyütt íltek, amíg meg nem hóttak.

(Kalló Jánosné Kalló Katalin, szül. 1947)

---

[1] Boldizsár Zeyk Imre, Kalotaszeg, Kalotaszeg VII. évfolyam, 1996

[2] Vasas Samu, A kalotaszegi gyermek. A személyiségfejlődés néphagyományai Kalotaszegen, 1993

[3] Kós Károly, Hármaskönyv, 1993

(a rendelés: Latte)